Amiért otthagytam a jól fizető munkám és egy szigetre költöztem fagyit árulni – Noelle Hancock

„Négy évvel ezelőtt hátrahagytam mindent, hogy egy olyan helyen folytassam az életem, ahol akkor még senkit nem ismertem” – írja Noelle Hancock. Az alábbi beszámoló eredetileg angol nyelven íródott és április óta rengeteg helyen, többek között a Daily Mail és a Cosmopolitan hasábjain is megjelent. 

Itt egy csirke a fürdőszobámban… Reggel 8 óra 30 perc van, leülök a WC-re. Körbenézek, és meglátom ezt az állatot. Mióta a karibi térségbe költöztem, rendre találkozom skorpiókkal, tarantulákkal és leírhatatlan gyíkokkal, de a csirke még engem is meglepett.

„Hogy kerültél ide?” – tettem fel a kérdést a szárnyasnak, amely értetlenül bambult rám. De még inkább: én hogy kerültem ide? Egy apró, rusztikus szigetre, ahol mindössze négyezren laknak?

Noelle HancockMagányos voltam egy többmilliós városban

Négy éve kezdődött minden. Manhattanben éltem, 31 éves koromra már évi 95 ezer dollárt (átszámítva kb. 25 millió forintot) kerestem újságíróként. Szép életem volt, nyüzsgő környéken laktam, nem panaszkodhattam. New York azonban egy nagyon pörgős város, ahol drága a megélhetés és hatalmas a verseny, valamint a konkurenciaharc. Az időd nagy részében dolgoznod kell, hogy megengedhesd magadnak a New York-i életszínvonalat.

Előfordult, hogy a rengeteg munka és zakatolás miatt hónapokig nem láttam a barátaimat. Nehezebb volt velük összehozni egy találkozót, mint bekerülni a főiskolára.

Paradox módon magányosnak éreztem magamat több millió ember között. Folyton valamilyen képernyőt lestem: laptop, mobiltelefon, iPad, televízió. Stresszes voltam és haszontalannak éreztem magam.

Ha folyamatosan úgy érzed, nyaralnod kellene, talán igazából egy új életre van szükséged

„Vakációra van szükségem.” Ez a mantra visszhangzott folyamatosan a fejemben. Nem tudtam a pillanatnak élni. Arra gondoltam, pihenésre van szükségem, és ezzel együtt valamiféle új élet képzete kezdett kialakulni bennem.

Egy nap befejeztem a könyvírást a laptopomon, és azon kezdtem el agyalni, mihez kezdjek magammal. Több állásajánlatom is volt, de egyik sem izgatott. A laptopom háttérképe egy trópusi táj volt, évek óta arról álmodtam, hogy egyszer majd ott lehetek. És miért ne lehetnék? Kötelezettségek és párkapcsolat híján bármit megtehetek.

Kiírtam a Facebookra, hogy valaki segítsen, mert a karibi térségbe akarok költözni. Az egyik barátom húga a St. Johnt, a Virgin-szigetek legapróbb területét javasolta úti célul. Kinéztem az ablakon, elnéztem a rohanó embereket… Azonnal beadtam az útlevélkérelmemet, gyorsított eljárásban.

Noelle HancockFelmondtam az albérletemet, eladtam a cuccaimat és vettem egy csak oda szóló repülőjegyet. Egyerűen változásra volt szükségem.

Hat héttel a fenti eset után landoltam a St. John szigeten. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek, senkit sem ismertem. Konzervatív családból származom, így a szüleim, akik felső-középosztálybeliek voltak, alaposan meglepődtek, amikor elmondtam nekik, hogy munkát vállaltam egy fagyizóban.

„De… hiszen a Yale-en végeztél! És még csak 31 éves vagy!” – mondták a telefonban.

Alkonyatkor mindenki együtt nézi a naplementét

Cruz Bay, a sziget legnagyobb települése mindössze néhány kanyargós utcából, pár bárból és étteremből áll. Nincsenek hatalmas, lámpás útkereszteződések, üzletláncok, korlátozott a Wi-Fi, a cipő viselése pedig erősen opcionális. Senkit nem érdekel, milyen autód van, rengetegen stoppolnak. Nincsenek címek. Ciszternákban gyűjtjük az esővizet, ezzel fürdünk. Alkonyatkor mindenki együtt nézi a naplementét, rengeteg a közös program.

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen csaposként dolgozom, egyszerűen azért, mert mindig is ki akartam próbálni. Itt ez egyáltalán nem szokatlan: valaki hat hónapig szakácsként dolgozik a szigeten, majd elmegy Thaiföldre búvároktatónak. Más itt az életfelfogás.

Noelle HancockPersze néha rossz látni, hogy a régi barátaim milyen hatalmas sikereket érnek el karrierjükben. Én pedig egy rozoga apartmanban élek. Igaz, van egy szigetem, tengerre néző ablakokkal.

De hogy került ide a csirke? Valószínűleg egy közeli farmról repült az erkélyemre, onnan pedig már egyszerű dolga volt, mert az ajtót mindig nyitva hagyom, hogy járjon a levegő.

Kihessegettem, és kinéztem az ablakon, pont úgy, mint négy évvel ezelőtt New Yorkban. Mennyire más… mennyivel jobb!

Árulnak egy pólót a szigeten, amelyen J.R.R. Tolkien idézete olvasható:

Not all those who wander are lost.

„Van, ki vándor, s hazaér.”

IRÁNY VISSZA A FŐOLDALRA!

Hirdetés(X)

Mi kell ahhoz, hogy utazó legyél?

Vajon mi kell ahhoz, hogy valakiből utazó váljon? Sok pénz? Szabadidő? Kalandvágy? Azt szokták mondani, hogy ha valamit nem szeretnénk megtenni, akkor kifogásokat keresünk. Ha meg szeretnénk tenni, akkor a megoldásokat. Megoldás márpedig mindig van. Vigh Bori, a backpacker.hu szerzője 8 évig dolgozott social managerként egy szoftvercégnél, mielőtt 2013-ban úgy döntött, hogy felhagy eddigi életével, és utazgatni kezd. Azóta életvitelszerűen járja a világot, és – nagy szerencsénkre – honlapján meg is osztja a gondolatait, tapasztalatait és érdekes mindennapjait. Bori korábbi írásait itt találjátok.

Készen állsz, hogy elindulj a nagy kalandra? Szerintem ezek kellenek, hogy ne csak meg tudd csinálni, de élvezd is.

Kíváncsiság

Én úgy gondolom, hogy ez a tulajdonság nagyon alul van értékelve. Azt gondolom, a kíváncsiság a legjobb motiváció. Sőt elmennék odáig, hogy én legszívesebben a szorgalom jegyek helyett kíváncsiság jegyeket adnék az iskolában. A kíváncsi ember sokat tanul, mert sokat tapasztal. És amíg nem elégíti a kíváncsiságát, addig nem nyugszik, addig megy, amíg el nem múlik ez a különös viszketés.
Mi, utazók mind nagyon kíváncsiak vagyunk. Mi van a világban? Mi az, ami más? Mit esznek? Hogy beszélnek? Mit dolgoznak? És addig nem nyugszunk, amíg nincs válasz. Sokan azt mondják, hogy milyen bátor vagyok, hogy elmegyek egyedül helyekre. Erre mindig az a válaszom, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem félek, hanem azt, hogy kíváncsibb vagyok a félelmemnél.

Kíváncsiság

Nyitottság

Ahhoz, hogy egy másik kultúrát befogdj, nyitottnak kell lenni. Úgy befogadni, amilyen, akkor is, ha az nagyon más, mint a mi kultúránk. Tökéletes példa erre India, ahol az emberek sokszor a saját mocskukban fekszenek. Ez elég megrázó lehet, ha nem tudsz ilyen fajta másságra nyitott lenni, nem bírálni.

Az "Etiópia legkövérebb embere" verseny résztvevői | Fotó: Eric Lafforgue
Az „Etiópia legkövérebb embere” verseny résztvevői | Fotó: Eric Lafforgue

Optimizmus

A legtöbb problémás helyzetben az első, amire figyelek, az az, hogy megnyugodjak, és pozitívan tudjak gondolkozni. A jó hozzáállás nagyon sokat tud segíteni a legtöbb problémán.

Optimizmus | Fotó: Getty Images
Optimizmus | Fotó: Getty Images

A cikk Bori oldalán folytatódik.

IRÁNY VISSZA A FŐOLDALRA!

Hirdetés(X)

A380-as testközelből Toulouse-ban

Hihetetlen izgalommal tölti el az utasokat a reptereken még ma is, ha az egyik legújabbnak számító kétszintes repülőgépcsodával, a több mint 500 utas szállítására alkalmas Airbus 380-assal utazhatnak. A négyhajtóműves, szélestörzsű gép első menetrend szerinti útját 2007-ben teljesítette a Singapore Airlines kötelékében. Azóta már sokkal elterjedtebb, hiszen a legnagyobb légitársaságok presztízsbeszerzésnek tekintik. Előnye, hogy egyszerre minden eddiginél több utas szállítására alkalmas, hátránya viszont, hogy csak a nagyobb légikikötők képesek a fogadására, többek között a ki- és beszállás helyigénye és logisztikája miatt.

Fotó:airbus.com
Fotó:airbus.com

Az A380-as szülőhazája egyébként az Airbus Toulouse melletti gyára Jean Luc  Lagardere központjában, amelyet kizárólag az Airbus A380-nak építettek több mint 50 hektáros területen, ahová a laikusok is bebocsátást nyerhetnek egy-egy túra keretében a gyár, illetve vele együtt utazási irodák szervezésében.

Fotó:airbus.com
Fotó:airbus.com

Az Airbus az 1990-es évek elején kezdett bele a gép tervezésébe, azzal a céllal, hogy lekörözik a Boeing 747-est, ismertebb nevén Jumbot. Amikor 2005-ben először emelkedett a levegőbe, majd 70 000 ember figyelte izgatottan tesztrepülését.

Nagy élmény tehát mindenkinek, ha eljuthat a franciaországi gyárkomplexumba, ahol a tervezés minden fázisát, valamint a kivitelezés minden titkát megismertetik a látogatókkal, láthatják az összeszerelő üzemet és életnagyságú modellen ismerkedhetnek a gép egyes részleteivel.

A látogatás végén a központhoz tartozó üzletben számtalan repüléshez tartozó tárgyat kínálnak a makettektől az egyszerű kis kulcstartóig pénztárcától függően.

Toulouse egyébként nemcsak a gyár miatt lehet érdekes úti cél. A Garonne folyó partján fekvő francia város híres az egyeteméről, a múzeumrajongókat különleges gyűjteményeivel csábítja, de templomai, parkjai és belvárosa is kellemes sétára invitálnak mindenkit.

Fotó:lonelyplanet.com
Fotó:lonelyplanet.com
Hirdetés(X)

Legmeredekebb, leghosszabb, legveszélyesebb – az utak rekorderei

A legmeredekebb

A világ legmeredekebb utcája az új-zélandi Dunedin városában található. A legenda szerint a távoli Londonból megtervezett városka megálmodói nem voltak tisztában a helyi viszonyokkal, így történhetett meg, hogy a Baldwin street egyes szakaszai 19 fokos szöget zárnak be. Másként kifejezve, amíg 2,86 métert tesz meg a hegyre kaptató vízszintesen, addig egy métert halad felfelé.

fotó: wikimedia
fotó: wikimedia

A legkanyargósabb

A San Francisco-i Lombard street-en az utca két vége közötti szintkülönbséget gyakorlatilag egy szerpentinnel oldották meg. Az utca ma egyike a város turistalátványosságainak.

fotó: flickr
fotó: flickr

A legszélesebb

Argentína fővárosában, Buenos Aires-ban található az 150 méter széles „Július 9-e” út. Az ország függetlenné válásának emléknapjáról elnevezett grandiózus utca mindkét irányban hétsávos és a közepén áll a híres emlékmű, a Plaza de la República a Obelisco de Buenos Aires.

fotó: wikipedia
fotó: wikipedia

A legszűkebb

A németországi Reutlingenben található, 1727-ben épült Spreuerhofstraße legszélesebb pontján 50, a legkeskenyebbiken pedig 31 centi széles. Hivatalosan szerepel a város utcái között, bár az átlagember csak egy kiadós fogyókúra után tudna végigsétálni rajta.

fotó: wikimedia
fotó: wikimedia

A leghosszabb

A világ leghosszabb útja, a Pan-American Highway, amely Alaszkából indul, áthalad az egész Amerikai kontinensen és Argentínában ér véget. 48 ezer kilométert lehet rajta megtenni, vagyis hosszabb, mint az Egyenlítő mentén megkerülni a Földet.

fotó: Kevin Dooley
fotó: Kevin Dooley

Leghosszabb alagút

Az Oslót és Bergent összekötő autópálya egy 24,5 kilométer hosszú szakaszon kanyarog a hegy gyomrában. A Lærdal alagút segítségével kompok és meredek hegyi utak nélkül lehet megtenni ezt a szakaszt.

fotó: wikimedia
fotó: wikimedia

A legveszélyesebb

A legtöbb utas életét követelő út Bolíviában található. La Plazból Coroicoba tartva két-háromszáz ember veszti életét minden évben a „Death Road-on”. A hegyoldalon kanyargó út mellett végig sorakoznak a keresztek, azokon a pontokon, ahol egy-egy jármű lezuhant.

fotó: AHLN
fotó: AHLN

A legfagyosabb

Nem máshol, mint az Antarktiszon található. A McMurdo South Pole Highway, más néven South Pole Traverse két kutatóállomást köt össze, amik nagyjából 1600 kilométerre fekszenek egymástól. Az út nincs lebetonozva, csupán zászlókkal van kijelölve a nyomvonal.

fotó: wikimedia
fotó: wikimedia

Legunalmasabb

A kétségtelenül szubjektív díjat már sokszor ítélték oda az Eyre Highway-nak. Az út 1600 kilométer hosszan vezet a szinte lakatlan és egyhangú tájképet mutató Ausztrál kontinensen keresztül.

fotó: wikimedia
fotó: wikimedia

A legmagasabb

A franciaországi Millau viadukt egyes pontjain 343 méterrel vezet el a föld felszínétől, ezzel kiérdemelte a legmagasabban fekvő út címet.

fotó: David Jones
fotó: David Jones

Hirdetés(X)

Budapest, a kávéházak városa

A kávét Budapest gyönyörű kávéházaiban az 1700-as évektől élvezhetjük, legyen az fekete, török, arab, hosszú, ír, habos vagy bármilyen más. Pont úgy, ahogy a kávéházak között is megtalálható a patinás, a luxus, a modern, a gyors és az egészen egyszerű kis kávéház.

A világon megnyílt első kávéházak az 1550-es évekből, Isztambulból valók. Az első európai kávéház, a La Bottega del Caffé csak 1624-ben nyílt meg Velencében, s majdnem 50 évvel később, 1672-ben követte Párizsban a következő. Az évszázad végére felgyorsultak a kávéháznyitási események, jött sorban London, Bécs és természetesen Budapest is.

Budapest a kávéházak fővárosává csak a századfordulón vált, de a 20. század elején már mintegy 500 kávéház működött szerte a városban.

A korabeli kávéházak lehetőséget nyitottak a beszélgetésre, üzletkötésre, írásra, kártyázásra és politizálásra, s a 19. században kultúrtörténeti jelentőségű asztaltársaságoknak – Petőfi, Tízek Társasága – is székhelyévé váltak. A jellegzetesen kellemes, pörkölt kávéillathoz régen hozzátartozott a cigarettafüst és az élőzene is – mára ebből csak az utóbbi maradt.

Az impozáns New York Café a Boscolo 5* Hotelben
Az impozáns New York Café az ötcsillagos Boscolo Hotelben

Az 1910-es évek legjelentősebb és legnagyobb hírű kávéházai az Abbázia, az Akadémia, az Andrássy, az Anker, a Belvárosi, a Deák, az Európa, a Gellért és a Gresham-Venezia kávéházak voltak – néhány közülük még ma is várja a vendégeket.

Az ötvenes évek táján a „kávéházi élet” megszűnt a II. világháború viszontagságos évei és mindent elsöprő rombolása, majd a magyar történelem máig is sokat vitatott „sötét korszaka” miatt. Ma azonban újra reneszánszukat élik a „régi-új” kávéházak. Napjaink legismertebb és legfelkapottabb helyei az Európa, a Boscolo Hotelben található, régi pompájában tündöklő New York Café, a Central Kávéház, a Royal Szamos Kávéház, a Gerbeaud Cukrászda és Kávéház, a Zsolnay Kávéház (Béke Hotel) vagy a Zila Kávéház, ahol Angelina Jolie is megfordult családjával. A felsoroltakon túl kisebb kávézók, cukrászdák és nemzetközi kávézóláncok is gazdagítják a palettát.

A világhírű Gerbeaud Cukrászda és Kávéház
A világhírű Gerbeaud Cukrászda és Kávéház

Az igazi kávéházak hangulata azonban már eltér a 18-19. századitól, de a New Yorkba annak fényűző építészeti pompája, a Szamosba kellemes polgári hangulata, a Gerbeaud-ba vagy az Európába pedig remek süteményei miatt mindenképp érdemes betérni. A kávéválaszték a hírneves kávéházakban mindenütt széles palettán mozog, a tradicionálistól a legmodernebbig bármit megtalálhatunk és megízlelhetünk.

Hirdetés(X)

5 dolog, ami jobban működik Japánban (és 5, ami nem) – András beszámolója

Mátai András, az utazgatok.hu társalapítója utazás iránti szeretete már gyermekkorban kezdődött amikor családjával bejárta Magyarországot és a környező országokat. Később aztán, amint arra lehetőség nyílt, egyedül is elindult a nagyvilágba. András azóta 5 kontinensen és több, mint 30 országban fordult meg, a lenti írásában pedig bemutat néhány dolgot, ami jobban működik Japánban, mint nálunk.

Ha az ember utazik óhatatlanul is összehasonlítja a látottakat és tapasztaltakat az otthoni dolgokkal. Mint például, nézd, itt mennyivel jobbak az autók, vagy bezzeg otthon fele ennyibe kerül a sör. Ebben én se vagyok más. Ha látok valami szépet, jót, akkor egyből arra gondolok, hogy de jó lenne, ha ez otthon is így lenne, vagy esetleg fordítva, pont annak örülök, hogy de jó nekünk, hogy otthon ez mennyivel jobban működik.

tradicionalis-japan-reggeli-720x405

Ha bővebben olvasnál András Japánban átélt élményeiről, akkor látogass el az oldalára!

Borító kép: Utazgatok.hu

IRÁNY VISSZA A FŐOLDALRA!

Hirdetés(X)

“Tipikus magyar” egy világutazó szemével

Vigh Bori a backpacker.hu szerzője 8 évig dolgozott social manager-ként egy szoftver cégnél, mielőtt 2013-ban úgy döntött, hogy felhagy eddigi életével és utazgatni kezd. Azóta életvitelszerűen járja a világot és nagy szerencsénkre honlapján meg is osztja a gondolatait, tapasztalatait és érdekes mindennapjait. Bori ezúttal a “tipikus magyar” mentalitásról, illetve az utazásai során tapasztaltakról ír. Korábbi írásait pedig itt találjátok.

Beszéljünk egy kicsit a magyarokról. Had kezdjem az első megállapítással, ami meglephet benneteket: a magyarok összetartóak. Bizony. Nem is kicsit. Lehet, hogy otthon volt olyan, hogy egymásnak estünk mindenféle politikai nézetek miatt, de ha két magyar találkozik külföldön a legtöbb esetben elkezdenek beszélgetni. Sőt: örülnek egymásnak. Minél távolabb vagyunk az országtól, ez annál jobban igaz.  Hét hónapja vagyok úton, és ez idő alatt rengetegszer utaztam magyarokkal. És tudjátok mit? A legtöbben jófejek voltak, és elképesztően segítőkészek.

A sárga ruhás lány, csak azért jött át Kambodzsába, hogy ne egyedül ünnepeljem a szülinapom. Soha előtte nem találkoztunk. Végül 11-én voltunk magyarok Koh Rongon, ahol harminc éves lettem.

Sydneyben egy egész magyar kolónia viselte gondom, egy pár meg nekem is adta a lakását három napra, amíg nem voltak otthon, hogy kényelmesen nézzek körbe. Szintén nem ismertem őket előtte. Ezúton is köszönet Petinek, Szilvinek és Zoltánnak, meg az egész magyar csapatnak.

Tipikus magyarÚj-Zélandon sem alakult máshogy az életem. A régebben ott elő magyarok, nem csak információval, de sokszor szállással, meleg zuhannyal, epilátorral, (köszi Vombat) ruhákkal és finom ételekkel láttak el. A lángosos törzsvendégként kezelt, pedig csak akkor látott először.

Tipikus magyarÉs a Finczáék. A pár lakása már otthonom volt Aucklandben. Ott hagyhattam a cuccaim nagy részét amikor hosszabb ideig nem kellett, mindig készítettek nekem uzsit, amikor nem együtt töltöttük a napot. Főztek, mostak rám, és reggel ötkor keltek, hogy kivigyenek a reptérre.

Tipikus magyarSoroljam még? Hoki szerzett nekem szállást, amikor már azt hittem minden elveszett. Ádámék kocsijukkal fuvarozzák az Új-Zélandra érkező magyarokat. Judit pedig az első olyan ember volt az életemben, akivel együtt tudtam utazni egy egész hónapot, és baromira élveztem.

Tipikus magyarTipikus magyarTipikus magyarA legviccesebb, hogy ettől függetlenül az összes magyar, na jó, a legtöbb használta a “tipikus magyar mentalitás” jelzőt, amikor a többi magyarról beszélt. Na, nem azokról, akiket ismer. Úgy általában beszél a magyarokról. Igen, tény, hogy vannak akik még mindig rettenetesen pesszimisták, rosszindulatúnak, de a jó hír: a hiedelemmel ellentétben a legtöbb magyar szerethető. Szerintem. Legalábbis én elég sokat szeretek:)

A cikk Bori oldalán folytatódik.

IRÁNY VISSZA A FŐOLDALRA!

Hirdetés(X)

10 utazó fajta, akivel találkozhatunk – Bori beszámolója

Bori 2013-ban döntött úgy, hogy útra kel és az utazásnak szenteli az életét, vagy legalábbis a következő pár évet. Utazásai során rengeteg érdekes emberrel találkozik nap, mint nap, akiket most csoportokba szedve mutat be nekünk.

Nyilván hülyeség kategorizálni, de vicces is. Utazó és utazó között is hatalmas különbségek vannak. Ezeket gyűjtöttem össze. Senki ne vegye komolyan, a legtöbb név az én agyam szüleménye.

    1.    A Digitális Nomádok
A Digitális Nomádok, olyan utazók, akik menet közben “irodai munkát” végeznek Sokan használják rájuk a Living the Dream kifejezést, ami azt jelenti, hogy nagyon sokan szeretnék ezt az életet élni. Általában programozók, designerek, social media managerek vagy webfejlesztők. Én például ebbe a fajba tartozom. Ha bővebben érdekel ez az életforma, gyere el az előadásomra.

Fotó: Vígh Bori
Fotó: Vígh Bori

    2.    A Lifestyle Utazók
A lifestye, vagyis életvitel szerű utazók azok, akik már összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy vegyenek egy egy irányú jegyet valahova. Általában már előre összegyűjtöttek egy csomó pénzt, sok évnyi munkával, és a javak eladásával. Sokan beállnak idénymunkásnak, bárokban, hostelekben vagy farmokon dolgoznak pár hétig, hónapig, majd tovább állnak, amerre a szívük viszi őket. Róluk is lesz szó az előadáson.

    3.    A Flashpackerek
Nem mindenki áll készen arra, hogy felmondjon a munkahelyén. Sokan a két-három hétre is elmennek backpackelni, ők a Flashpackerek. Nem foglalnak előre szállást, nem szerveznek le mindent előre, csak úgy, mint amikor az ember igazán backpack-el. Persze velejárója, hogy az idő ketyeg a fejünk felett ilyenkor, és valahogy vissza kell érni pár hét múltán a kiinduló városba, hogy elkapjuk a gépet. Emiatt egy kis tervezés szükséges. Nekem India és Indonézia két éve Flashpacking utak voltak.

    4.    A Nomádok
A nomádok azok, akik a legolcsóbban tudják kihozni a  költségeket. Stoppolnak és sátraznak. Nem járnak éttermekbe, de nem is nagyon vágynak rá. Lételemük az, hogy a szabadban lehessenek. Nem mindenkinek való, de a Nomádok ezt az életformát jobban szeretik, mint bezsúfolódni egy egy hostel hálótermébe. Kövessétek a wanderlust.hu-t,akik pont így utaznak.

Fotó: Vígh Bori
Fotó: Vígh Bori

    5.    A Turisták
Előre leszervezett úton vesznek részt, általában egy sokcsillagos szállodában szállnak meg. Még otthon, előre leszerveznek minden egyes napot, mikor, mit néznek meg és milyen szállásokon fognak megszállni. A Facebookon hamar megjelenik a virsli-láb szelfi, vagy az “épp megfogom Eiffel torony tetejét” fénykép. Ezek az utazók gyakran lista alapján mennek nyaralni, a kötelező látnivalókat egyesével pipálják ki erről a listáról.

Fotó: Vígh Bori
Fotó: Vígh Bori

    6.    A Felfedezők
A Felfedezők még távolról sem ismerik a Lonely Planetet. Ők azok, akik olyan helyekre is elmennek, ahova a helyiek sem mernek. Mikor pedig első fehér emberként besétálnak egy új faluba, halálra rémítik az ott lakókat. Őket ritkán látni Hostelekben, nem lehet velük gyakran találkozni, hiszen épp olyan helyeken vannak, amiről még nem is hallottál. Ha mennél ilyen felfedezőkkel, ajánlom a Mirador-t vagy a iKalandot. Ott igazi felfedezők visznek körbe, és garantáltan nem szokványos “package-holiday”-ben lesz részed.

Ha kíváncsi vagy a többi kategóriára, akkor látogass el Bori oldalára.

IRÁNY VISSZA A FŐOLDALRA!

Hirdetés(X)

Hagyományőrzés Ausztráliában – happy magyarok

Balázs június óta él Sydney-ben, ahol fél évet tölt el az ottani magyar közösséggel. Előző beszámolójában az ausztrál mindennapokról írt, most pedig megtudhatjuk tőle, hogy miként is került „down under”, azaz a világ túlsó végére.

Hogyan és miért kerültem ide? Kiutazásom és blogom indulása óta sokszor kapom meg ezt a kérdést ismerősöktől, és egyre több esetben ismeretlenektől is, ezért úgy gondoltam, tiszta vizet öntök a pohárba, és szentelek egy bejegyzést kiutazásom okának, valamint az itteni feladataim ismertetésének.

Sydney |Fotó: Nicki Mannix
Sydney |Fotó: Nicki Mannix

Az egész történet januárban kezdődött, amikor is szembejött velem egy lehetőség, miszerint diaszpórában élő magyarok életébe kellene bekapcsolódni, megismerni mindennapjaikat, segíteni hagyomány- és kultúramegőrző tevékenységüket. Mivel az elmúlt években már rengeteget tevékenykedtem határon túli magyar közösségekben, ezért kézenfekvő volt számomra, hogy ezt a lehetőséget is ki kell használnom; egyrészt azért, hogy hazánktól teljesen más okokból távolabb élő magyarokat is megismerhessek, másrészt azért, mert a magyar kultúra és hagyományok ápolása mindig is szívügyem volt.

Ausztráliai magyarok

Nem ide készültem. Azt tudtam, hogyha megkapom ezt a lehetőséget, akkor nagyon messze kell utaznom, de az én látóteremben (és talán titkos vágyaimban is) inkább Dél-Amerika szerepelt, lélekben is oda készültem, és magamban már száz meg száz tervet szőttem, hogy mit, hogyan, miért fogok csinálni. Hogy őszinte legyek, Ausztráliáról mindössze annyit tudtam, hogy rengeteg itt a pók és a kígyó.

Aztán április elején, pontosan nagypéntek napján megérkezett az értesítés, miszerint beválogattak a programba, célállomásom pedig Ausztrália lesz. Újra és újra elolvastam a levelet, hátha csak rosszul látok, és valójában Argentínát írtak. De nem, a betűk nem akartak megváltozni ezerszeri olvasás után sem, és bennem borzasztó kettős érzések csapongtak, egy pillanat alatt összezavarodtam. Egyrészről rettentő boldog voltam, hogy részt vehetek ebben a nagyszerű kezdeményezésben, másrészt viszont kicsit elkeseredtem, hogy minden, amit eddig elterveztem, ezzel a néhány betűvel szertefoszlott, mindent kezdhetek elölről, ráadásul olyan országba küldenek, amelyről azt sem tudom, hogy eszik-e vagy isszák. Aztán a családommal elmentem a templomba, ahol nagypéntek lévén Krisztus kereszthaláláról emlékeztünk meg, és miközben a pap Jézus kereszthaláláról beszélt, bennem csapongtak a gondolatok: nem elég, hogy feladom az addigi jól megszokott mindennapjaimat, félbeszakítom szeretett életemet, elutazok sok-sok ezer kilométerre az otthonomtól fél évre, vállalva ezzel azt, hogy teljes egészében kiessek az otthoni körforgásból, a Jóisten még nagyobb keresztet tesz a vállamra, és elküld a pókok (amiket egyébként szívből utálok), kígyók, emberevő cápák, gyilkos rovarok és medúzák közé. Miért? El fogom én ezt bírni? De a visszafordulás gondolata egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, és ahogy teltek a napok, egyre inkább éreztem, hogy nem véletlen az, hogy ekkora kihívást kaptam. Mert ez elsősorban kihívás, és én így is élem meg minden percét.

Fotó: istolethetv (Flickr)
Fotó: istolethetv (Flickr)

Azon túl, hogy életre szóló élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodom, nekem feladatom van itt. Az érem másik oldala pedig az, hogy mindezért nem kevés áldozatot kell hozni, nem kis lemondásokkal jár „hátat fordítani” a családnak, a páromnak, egy társnak, akivel jövőt tervezgetünk, a munkának, és egyáltalán mindennek, amit Magyarország jelent számomra.

Elkezdtem hát megbarátkozni a gondolattal, hogy a világ szó szerinti másik végére utazom, ott kell élnem, alkalmazkodnom a viszonyokhoz, és véghezvinni mindazt, amiért erre a programra jelentkeztem, és végső soron amiért beválogattak.
Elkezdtem a szisztematikus felkészülést, először a Wikipédia, majd személyes blogok olvasásával, aztán Ausztráliát megjárt ismerősökkel történő beszélgetések (sok esetben faggatózások) sorával, és napról napra közelebb éreztem magamhoz ezt a kontinenst, minden gondolatomat csak ez töltötte ki.

Fotó: chem7 (Flickr)
Fotó: chem7 (Flickr)

Szűk két hónap ügyintézés, felkészülés és tervezgetés után aztán végre eljött a nap, amikor felültem a repülőre. A korábbi félelmek elillantak, már csak a cél vezérelt, na és persze az, hogy sikeresen átvészeljem a 25 órás repülőutat. De a jelek szerint sikerült, hiszen már több mint két hónapja itt vagyok, és élem az ausztrál magyarok mindennapjait. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ide kerültem, és örülök, hogy így alakult, mert már látom, hogy miért itt volt rám szükség.

Az első hetek tapasztalatai, a találkozások, megismerések, helyi viszonyok feltérképezése aztán ismét mindent felülírt, amit már másodszor terveztem át. „Nem baj, Balázs, már kétszer ment a tervkészítés, ráadásul teljesen vakon, miért ne menne harmadszor is? Főleg úgy, hogy már látod, mihez kell alkalmazkodni” – gondoltam magamban. És így is lett.
Már tisztában voltam a távolságokkal (ami leginkább formálja, alakítja az itteni gondolkodást és ezzel a programokat), az itteni mindennapok átlagos rendjével, a helyiek szokásaival, és minden tényezővel, amik eljuttattak odáig, hogy végre egy harmadik, most már megvalósítható terv körvonalazódott a fejemben, amelynek megvalósításán fáradozom a mindennapokban, és amelyről majd hazautazásomkor (remélem, elégedetten) számolok be.

Noarlungha Pier - Adelaide | Fotó: Les Haines
Noarlungha Pier – Adelaide | Fotó: Les Haines

Ausztráliában egyes becslések szerint közel 70 000 magyar vagy magyar leszármazott él, ennek majdnem fele, közel 30 000 Sydney-ben. Óriási szám, egy Esztergomnyi vagy Budaörsnyi ember ebben a több mint négymilliós forgatagban. Ennek a számnak valójában csak a töredékéhez jutunk el, csak a töredékét tudjuk megszólítani különböző okok miatt, amelyek boncolgatásaiba most nem mennék bele. Az ide érkező magyarság alapvetően három hullámban érkezett: a II. világháború alatt a nyilas és náci rezsim elől menekülők voltak az elsők, aztán egy nagyon jelentős hullám volt, akik a kommunizmus ideje alatt (főként 1948–1980 között) érkeztek, valamint vannak az újkori bevándorlók, mint harmadik csoport, akik a rendszerváltás után, egy jobb élet, és sok esetben a meggazdagodás reményében települtek ki. Az ő elérésük szinte lehetetlen vállalkozás, semmilyen indíttatás nincs bennük, hogy részt vegyenek magyar rendezvényeken, ápolják hagyományainkat, egy-egy néptáncestet vagy nemzeti ünnepet „magyarkodásnak” tekintenek, ami rettentő sajnálatos; persze közöttük is akadnak kivételek, akik az itteni közösségek motorjai, de sajnos ritka…

Sydney | Fotó: Wilf (Flickr)
Sydney | Fotó: Wilf (Flickr)

Sydney-ben működik a New South-Wales-i Magyar Szövetség, amely ernyőszervezetként több mint 20 kisebb szervezetet tart egyben, ebből is látható tehát, hogy eléggé nagy a széttagozottság. A szervezetek törzsét leginkább a második hullámban érkezők alkotják, ők azok, akik a leginkább elkötelezettek kultúránk, hagyományaink iránt. Érthető is, hiszen nem önszántukból érkeztek. Különböző gyökerekkel, eltérő szociális vagy gazdasági háttérrel érkező emberekről beszélünk, azonban három dolog közös bennük: magyarok maradtak, magyarként élnek, és legtöbbjük hazavágyik, folytonos honvággyal küzd, kimondva vagy kimondatlanul. Egészen furcsa és egyedülálló élmény megismerni az itteni magyarság lelkivilágát, világlátását, mindennapi küzdelmeit, gondjait, amik merőben eltérnek határon túl szakadt nemzettestvéreinkétől. Nekik nem a mindennapi megélhetés, vagy a számlák befizetése, esetleg háborúk vagy elnyomás a napi gondjaik, hanem ennél sokkal elementárisabb: a megmaradás. A hagyományok és legfőképp a nyelv megőrzése.

Esetükben igazi menekültekről beszélhetünk, akiknek sok esetben még váltás ruhájuk sem volt, amikor leszálltak a hajóról. A nulláról kellett újrakezdeniük az életüket. És megtették, és felálltak, és élnek, és ha nem is boldogok teljesen, de legalább „happy”-k.

Sydney | Fotó: Duncan Hull
Sydney | Fotó: Duncan Hull

Felvetődhet sokakban a kérdés, hogy miért nem mennek haza, ha úgy vágynak. De ez a kérdés borzasztó pökhendi és balga. Sokukat távollétükben ítélte halálra a kommunista rezsim, különböző mondvacsinált indokok alapján, sokukba egyszerűen beivódott a félelem, még ha tudják is, hogy ma már nincs mitől félni. Arról nem is beszélve, hogy ők már ide tartoznak, ide köti őket szinte minden. Egyszer már újrakezdték az életüket, nem várható el, hogy másodszor is megtegyék.
Számukra mi öten (akik a program keretein belül Sydney-be érkeztünk az élet különböző területeiről: könyvtáros, néptáncos, cserkészvezető, lelkész, közösségszervező és sok egyéb tapasztalattal) jelentjük a kapcsot a hazával. Ezért kapcsolódtunk be szervezeteikbe (néptánccsoportok, cserkészcsapatok, magyar iskola, öregek otthona stb.), és igyekszünk mindenhol ott lenni ötleteinkkel és segítő kezeinkkel. Mert az otthonuk itt van, de a hazájuk, kultúrájuk a Kárpát-medencében. Számukra mi vagyunk egyszerre a múltjuk és a jövőjük. A mi munkánk, a mi tapasztalataink, a mi ötleteink segítik azt, hogy fejlődjenek, gyarapodjanak. Mi hoztuk el azt a szikrát, amellyel ha jól sáfárkodunk, talán egyre több és több itt élő magyarban gyújtja meg a magyarság és hagyományaink lángját. Nekünk kell megteremteni az igényt, és nem csupán beleolvadni a meglévő igényekbe, hogy megmaradjanak magyarnak. Ez egy nagyon fontos munka, de egyikünk sem tekinti annak, inkább szolgálat, feladat ez mindannyiunk számára, amely szívből jön; és hatalmas felelősség, amelynek súlyával igyekszünk megbírkózni a mindennapi feladataink során.

Cserébe pedig annyi szeretetet, megbecsülést, tiszteletet és odafigyelést kapunk, amelyre talán nem is vagyunk érdemesek.

Hát valahogy így sodródtam én a világ másik végére…

Turimetta Beach - Narrabeen, Sydney | Fotó: Pavel (Flickr)
Turimetta Beach – Narrabeen, Sydney | Fotó: Pavel (Flickr)
Hirdetés(X)

No worries – az aussie mindennapok egy magyar szemével

Balázs június közepén érkezett Sydney-be, hogy megtapasztalja a pezsgő nagyvárosi életet a világnak azon a felén is, illetve, hogy fél évet töltsön az ottani magyar közösséggel és segítse őket abban, hogy megőrizhessék hagyományainkat és a kultúránkat. Balázs mostani írása az ausztrálok, azaz az “aussie”-k szorgos-dolgos hétköznapjaiba enged egy kis betekintést.

Lassacskán két hónap telt el azóta, hogy megérkeztem Ausztráliába. Nekem is furcsa ezt kimondanom, vagy ebbe belegondolnom, hiszen olykor sokkal többnek, olykor pedig sokkal kevesebbnek tűnt, tűnik az eltelt idő. Annyi új benyomás ért, annyi új dolgot tapasztaltam, hogy se szeri se száma, és ebben a két hónapban is nagyon sok minden változott bennem is, nyilván a dolgok alaposabb megismerese miatt. Ez a kis összefoglaló egy teljesen szubjektív és felszínes képet fog festeni arról, milyen is az élet a kenguruk földjén.

A magyarországi tavaszból megérkezve az első sokk az ausztrál tél volt számomra. Kiszállva a repülőgépből megcsapott az 5 fokos hideg (este 11-kor érkeztem), és habár felkészültem rá, mégis meglepetésként ért, hogy ez valójában milyen hideg is. Aztán jött a határátlépés, ami mondhatni zökkenőmentesen zajlott, de csak azért, mert tudtam mire készüljek. Ausztrália nagyon védi a világon egyedülálló flóráját és faunáját (nagyon helyesen), emiatt rengeteg olyan dolog van, amit még a nagy bőrönbe elhelyezve sem lehet behozni az országba, mint például élelmiszerek, növények, kezeletlen fatermékek, stb. Egyébként ez a nagy “természetvédelem” nagyon visszás számomra, de erről majd a bejegyzés későbbi részében. Bőrönd megvan, házigazdám, Zoli, már a csarnokban várt, összeismerkedtünk, majd beültünk az autóba, és irány haza. Itt következett aztán a legnagyobb meglepetés. Nem, nem az, hogy bal oldali közlekedés van angol mintára, hiszen ezt tudtam, hanem az, hogy mekkora hatalmas városba is érkeztem. Nagyjából 20 perce lehettünk úton, amikor a harmadik autópályára hajthattunk rá, én persze csak ültem, és nem kérdeztem semmit, csak magamban gondoltam, hogy “na, Balázs, ha itt nem veszel el akkor sehol nem fogsz”. Sydney-i utakAztán közel egy óra autókázás után hazaértünk, elbeszélgettünk, előkerült a térkép is, behatároltuk magunkat, hogy hol is lakunk nagyjából, és tágra nyíltak a szemeim, amikor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen a város közepén élünk, innen még majdnem ugyanennyit autókázhatunk ha a Sydney vége táblát meg szeretnénk pillantani. Hátborzongató. A következő napokban elkezdtem megtanulni használni a tömegközlekedést, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de hát gyakorlat teszi a mestert. Egyébként az itt élők rengeteget panaszkodnak a tömegközlekedésre, nem tartják hatékonynak és jónak, nekem erről teljesen más a nézetem. Jó pár napba beletelt amíg kitapasztaltam, hogy melyik vonalakon milyen vonatokkal érdemes közlekedni, és ami az első napokban közel két órás útba került (“bokorjáratokkal”), az mára már leredukálódott egy órányira. Még így is soknak mondható magyar viszonylatban, és főként drágának, de ne felejtsük el, hogy egy teljesen más életszínvonalú kontinensen vagyok…

Igen, kontinensen. Mert Ausztráliát országként emlegetni nem lehet. Egyrészt közigazgatásilag is teljes mértékben eltér minden más országtól, másrészt akkora területről, és akkora távolságokról beszélünk, amik mind megnehezítik egy országként való besorolását. Igazándiból Ausztrál Államszövetségnek nevezik, amely szigorúan véve nyolc államból épül fel, melyeknek külön közigazgatása van. Érdekes, hogy az egyes államokban más szabályok vonatkoznak sok mindenre, illetve téli/nyári időszámítást is csak néhány államban használnak, de erről és az ausztrál politikáról, közigazgatási rendszerről majd egy későbbi bejegyzésem fog szólni. Szóval a távolságok óriásiak, akár Sydney, akár egész Ausztrália tekintetében. Gyakran kérdezik barátok, ismerősök, hogy jártam-e itt vagy ott, láttam-e ezt vagy azt, és erre általában ezzel a térképpel szoktam válaszolni, amely tökéletesen szemlélteti, hogy mekkora kontinensen vagyok is.

Ausztralia_Europa

Látható, hogy egyik városból elutazni a másik városba, az pontosan olyan utat jelent, mintha Európa egyik országából ugranék át egy távolabbiba. Egészen felfoghatatlan. Egyébként Sydney mint város sem az a szokványos város, mint amihez hozzászokhattunk otthon. Az otthoni fogalmak szerint én inkább egy megyeként határoznám meg ami több várost foglal magában. Ezek itt persze városrészek (pár száz van belőlük), és az itt élők mindig aszerint definiálják magukat, hogy melyik suburb-ből érkeztek, ha viszont elhagyják a várost azonnal sydney-iként tekintenek magukra. Érdekes kettősség.

Maguk az ausztrálok (vagy ahogy ők mondják aussie-k) egyébként egy nagyon laza népség. Nyelvükben, életfelfogásukban, életstílusukban olyan “hanyagságot” (a szó legjobb értelmében) élnek meg, hogy egészen megnyugszik az ember közöttük. Kedvenc kifejezésük a “No worries” (nagyjából annyit tesz, hogy semmi gond), amit aztán a nap minden szakában, minden kérdésre adott válaszként lehet tetszőlegesen puffogtatni. És ők aztán puffogtatják is, amihez kell egy pár hét, hogy hozzászokjon az ember. No worriesÉs nem csak mondogatják, teljes mértékig azonosulnak is ezzel a gondolattal. Ahogy az itteni magyarok mondják: “nem vöriznek” igazán semmin, persze egy ilyen helyen, ahol süt a nap, zafírkék az ég, mindenhol gyönyörű óceánpart vesz körbe, az életszínvonal a csillagos egekben, minek is kéne bármin is vörrizni? Egészen jó így élni, és egészen biztos ez is közrejátszik abban, hogy igen magas korokat érnek meg az itt élők.
Nyelvi tekintetben egyébként a mi oxford english-hez szokott fülünknek nagyon furcsa terep ez… Nem csak a beszédstílusuk, de az általuk használt több kifejezés is fejtörést, vagy legalábbis nagy meglepetést okoz néha. Egy éttermi rendelés végén általában a pincér megköszöni, és nyugtázza, hogy mindent felírt, amit csak óhajtunk. Európában. De nem itt. Nagyon furcsán hatott az első néhány alkalommal, amikor rendelésem végén csupán egy “too easy” (túl egyszerű) választ kaptam, és nem is tudtam mire vélni, hogy keveset rendeltem, vagy mire mondta ezt a pincér. Aztán felvilágosítottak, hogy ne aggódjak, itt ez a válasz, egyfajta udvariassági forma. Az aussie-k egyébként rendkívül barátságos, udvarias emberek, az utcán elhaladva nem lehet megúszni, hogy ne kérdezzék meg páran, hogy “how are you”. Mindenkire mosolyognak, mindenkinek köszönnek, a buszról leszállva pedig megköszönik a buszvezetőnek az utat. Furcsa mi? Mindenki gondoljon csak vissza, hogy vajon hányszor köszönte meg az utazást a 7-es busz pilótafülkéjében izzadó sofőrnek… Naugye… Itt pedig ez teljesen természetes, hiszen mi sem egyszerűbb egy “thank you” odadobásánál. Összehasonlíthatatlan felfogásbeli különbségek…

És ezt a nézetkülönbséget valószínűleg (az amúgy nem túl izmosnak mondható) ausztrál iskolákban kezdik belenevelni a gyerekekbe. Mivel Sydney egy igazi multikulti olvasztótégely, ezért az iskolákban is egymás kölcsönös elfogadására, az együttélés szabályainak fontosságára helyezik a hangsúlyt. Az ausztrál gyerekek egyébként sokkal fegyelmezetlenebbek és kezelhetetlenebbek mint az otthoniak, a figyelmüket csak nagyon rövid időszakokra lehet lekötni. Ez egyrészt köszönhető a globalizált, vibráló világnak amiben a mindennapjaikat élik, másrészt pedig annak, hogy a fegyelem, a felnőttek, tanárok tisztelete, és a figyelem nincs megkövetelve az iskolákban. Az itteni gyerekek mindegyike szeret iskolába járni, azért mert ezt valójában nem iskolának, hanem játszóháznak fogják fel. Minden meg van engedve, tanrend ugyan van, de attól bármikor el lehet térni, ha éppen a gyerekeknek az iskolaudvaron van éppen kedvük focizni. A felsősök maguk dönthetik el, hogy biológiát vagy inkább mondjuk fizikát szeretnének tanulni a  ‘science’ tantárgy keretein belül, és ami a legfontosabb: nem lehet buktatni. Ezek tükrében azért érthető, hogy honnan ered az óriási különbség. A tényleges lexikális tudáson kívül egyébként sok mindent kapnak: a sportok szeretetét, természetközelséget, egymás elfogadását és még számos hasznos, az életben jól kamatoztatható dolgot.

És a természetközeliség. Nagyon furcsán élik meg ezt az egészet, amit mondjuk úgy: természetvédelemnek mondunk. Görcsösen ragaszkodnak saját flórájukhoz és faunájukhoz, amely egyrészről nagyon helyes, hiszen mostmár a saját bőrömön is tapasztalom, hogy azon túl, hogy lélegzetelállító, még egyedülálló is az egész világon. Ennek ellenére saját maguk pusztítják a legjobban. A megújuló energiaforrások még teljesen gyerekcipőben járnak, és igazán nincs is társadalmi elfogadottságuk. Sehol nem látni napelemeket, vagy szélerőműveket, nagyjából mindent atom vagy vízenergiából oldanak meg. A többi energiaforrást megbízhatatlannak tartják. (Az igazsághoz hozzátrartozik, hogy Perth-ben, ahol a legmagasabb a napsütéses órák száma az egész világon, már kezdenek különböző napelem parkok létesülni, de ismétlem: még nagyon gyerekcipőben járnak). A másik természetromboló tényező a rengeteg szemét, és fölösleges csomagolóanyag. Köztéri kukával, mint olyannal csak elvétve találkozik az ember, és ha nincs kuka, hát mit tegyen a jó aussie? Ledobja a szemetet a földre, amit aztán majd valamikor valaki vagy összetakarít, vagy nem. (Az utcánkból kifelé menet még mindig van a földön olyan hamburgeres doboz, ami már a megérkezésemkor is ott volt, jelenleg kísérletet végzek rajta, hogy mikor fog eltűnni, ha az elutazásomig nem, akkor majd én kidobom.) Mindezek mellett iszonyatos pazarlás megy csomagolóanyagok tekintetében is. A boltban például minden terméktípust kéretlenül is másik zacskóba tesznek. Szóval ha például veszek egy szem almát, egy üveg ásványvizet, egy csomag felvágottat, meg egy tábla csokit, akkor mindezt négy külön szatyorba teszi be a pénztáros. Őrület, nem?

A másik értehetlenség számomra a kávéspoharak kérdése. Az ausztrálok óriási kávéfogyasztók, szinte minden sarkon található egy-egy kávézó, ahol aztán annyi féle kávéból választhat az ember, hogy győzzön kiigazodni rajta. Ausztrália KávéValószínűleg ennek köszönhető, hogy a nap minden szakában különböző méretű kávéspoharakkal a kezükben mászkálnak az emberek. Egyébként az itt kapható kávék messze-messze jobbak mint az amerikai vagy angol kávék, csupán egy baj van velük: ihatatlanul forrón adják. Általában 15-20 percet kell várnom, amíg belekortyolhatok a kavémba. Ezt ugye fogni sem kellemes egy papírpohárban, úgyhogy ausztrál barátaink remek megoldást találtak ki: nem a kávét adják egy kicsit hidegebben (hiszen a hosszú kávét például úgy készítik hogy a presszókávét hígitják forrásban lévő vízzel), hanem két, esetenként három poharat adnak hozzá, az talán már nem forrósodik át annyira. Ilyen apróságokból is leszűrhető, hogy egy igazi jóléti társadalomban élek.

Még rengeteg észrevételem van, de már így is elég hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, úgyhogy úgy döntöttem ketté bontom a témát, az általánosabb dolgokkal ezzel végeztem is,  és a következő bejegyzésben a hiedelmeket és tévhiteket fogom egy kicsit körüljárni (mint pl: pókok-kígyók-cápák-emberevőszörnyek és társaik), illetve bemutatni azt, hogy mit is csinálnak az ausztrálok, amikor éppen nem a munkával vannak elfoglalva, mik azok a dolgok amikért rajonganak.

Látogassatok el Balázs blogjára a http://sydneybejottem.blog.hu/ címen!

Hirdetés(X)