Waitomo-barlang – Fantasztikus fények Új-Zéland gyomrában

Világhírű turisztikai attrakció fogadja azokat az Új-Zéland északi szigetére utazókat, akik a végtelen óceánon és a napos tengerpartokon túl a szigetek belsejébe is bepillantanak. Számtalan földalatti mészkőbarlang bújik meg a föld belsejében, mind más miatt különleges – van azonban egy, amely kétség kívül az egyik legérdekesebb.

WaitomoA Waitomo-barlang természetes lakóinak – az Arachnocampa Luminosa szúnyogfaj lárváinak – jóvoltából a varázslatos csillagos eget tárja eléd. A magukból fényt árasztó apró kis élőlények ragadozó életmódot élnek, de nyugalom, legfeljebb a szúnyogok és legyek láthatják ennek kárát, sőt a lárvák képesek akár több hétig is kibírni táplálék nélkül.

WaitomoA Waitomo elnevezés maori nyelvből származik: a wai és a tomo, a víz és a nyitás szavakból áll össze, melyek nem is tűnnek olyan érthetetlennek annak tudatában, hogy a barlang egy része csak az „élő és holtak világát elválasztó” folyón tekinthető meg.

Csillagok alatt…

WaitomoA Waitomo-barlang kétszintes, a felső, száraz szintet alul egy vízzel elöntött terület váltja. A labirintusszerű barlang ősi barlangdíszekkel, attraktív cseppkövekkel, változatos formájú, különböző árnyalatú mészkőképződményekkel kápráztat.

A felső szint is páratlan, de kétség kívül az alsó az, ami mágnesként vonzza a kíváncsi utazókat. Kétségkívül mesebeli élmény, ahogy a holtak és élők világát elválasztó Styx folyón csendben végigsiklanak az apró csónakok a csillagok ragyogó világában, ahol mintha tényleg csak egy karnyújtásnyira lenne az égbolt.

WaitomoA túra közben a látogatók megkapják a megfelelő információkat a barlang geológiai és történelmi jelentőségéről is. A több millió éve kialakult, kagylókból, ősi korallokból és halcsontvázakból álló mészkövek révén a barlang kicsit abba az időszakba is elkalauzol, amikor Új-Zéland egyes részei még a tenger mélyén feküdtek. A csónakok segítségével megközelíthető a „Katedrális”, amely különlegesen jó akusztikája miatt operaelőadásnak is helyszíne volt már.

Fotó: Kristina D.C. Hoeppner
Fotó: Kristina D.C. Hoeppner

A barlangot már azóta járják a kíváncsi turisták, amióta Tane Tinorau, a moari törzsfőnök még az 1800-as évek végén felfedezte. Ő volt az első, aki később saját utakat indított a látogatóknak, de a kis lakóknak, és a barlang mesebeli atmoszférájának köszönhetően a turisták száma egyre nőtt. Ma már szervezett utak, túrák vezetnek végig a barlangon, a legnagyobb biztonság érdekében pedig a járatokat folyamatos ellenőrzés alatt tarják.

A Waitomo-barlang környékén látogatóközpont, éttermek, kiállítótermek és természetesen ajándékboltok is várják az információkra, kultúrára és történelemre is éhes turistákat, míg a közelben az aktív szórakozást szolgálja a vadvízi evezés és a lovaglás lehetősége.

Magyarok Új-Zélandon

Vándorboy 2009 elején járt a világ túloldalán, ahol többek között magyarokkal is volt alkalma találkozni, mert ugye mi mindenhol ott vagyunk, majd “papírra” vetette az élményeit. Beszámolójában kitér az 56-os disszidánsokra és mesél azokról a fiatalokról is, akik kalandvágyból vágtak neki az ismeretlennek.

2009 februárjában jártam Új-Zélandon, ahol kiderült, hogy a vendéglátóm legjobb barátnője magyar, így hát találkoztunk vele másnap. Kémikus, de hobbiként a konyakmeggyet népszerűsit, no persze főleg azért, hogy könnyen behozhassa a kedvenceit. Ki gondolná, hogy a konyakmeggy is magar? Gerbeaud EmilPedig de. Feltalálója, Gerbeaud Emil, Svájcból emigrált Magyarországra 1884-ben, és ott honosította meg ezt az édes csodát. Hoppá!

A lényeg, hogy másnap lesz a magyar klub összejövetele. Lám-lám, ami nem jött össze Ausztráliában, azt itt a sors összehozza nekem. Mindig vágytam találkozni hamisítatlan disszidensekkel, hogy visszarepítsenek az időben a történeteikkel.

Bevezetésként pingpongozok a frissen kiköltözött erőkkel, és közben beszélgetek velük. Ők,  a fiatal bevándorlók, maroknyian vannak csak. A dán klubban van az esemény. Kb. 30-40 ember gyúlt össze, jórészt a 40-50-es években kikerült idős emberek, hogy meghallgassák Dr. Ábel András előadását a teremtésről és a Big Bang-ről. András 56-os repülőmérnök, aki a kivégzése elől menekült külföldre.

Ma a Sydney egyetemen tanít, találkozott Teller Edével és Fidel Castróval is, az Aucklandanyagfáradás terén folytatott kutatásai pedig a Nobel-díj bizottságának érdeklődési körébe is bekerült. Kalandos életét papírra vetette és könyvekként jelentette meg, így tudhatunk többek között az atomtitkokról, az U2-ről, a CIA-ról és még sok egyéb érdekességről. Szépen beszél magyarul, de már pár szó inkább angolul esik a nyelvére ki neki is, így ötven év után (nekem már pár hónap után is).

Szóval mi szél fújta őket erre? Volt, aki azért jött, mert a férje ment, van, aki elolvasta a kommunista kiáltványt és ráeszmélt, hogy azt nem akarja. Volt, akinek elege lett, és Aucklandéhbérért nem akarta építeni a szocializmust. Volt, akinek volt egy találmánya, Venezuelába ment volna megvalósítani a tervet, de nem engedték ki. Hát ment később, 1956-ban.

Volt, aki munkástanács vezető volt, neki mennie kellett. Legtöbben egy szál ruhában ugrottak fel egy nyugatra tartó teherautóra a forradalom utolsó napjaiban, aztán Bécsben várták a sorsukat.

Volt, aki a táborban egy napi ismerettség után megházasodott, aztán életük végéig kitartottak egymás mellett. Elképesztő életutak, itt egy teremben. A menekülttáborokban vártak, majd ahova engedélyt kaptak, oda utaztatták őket bérelt repülőkkel. Ausztrália vagy Amerika? Csak a véletlenen múlt, hogy ki hol kezdhetett új életet.

Volt, aki rögtön talált munkát, és pár hét után már motorja is volt. Volt aki évekig krumplin élt, hogy vehessen egy házat ahova a gyerekük születik.

A legtöbben semleges érzéssel vannak Magyarország felé. Nincs nosztalgia, nincs harag. Persze itt mindenki jobban tudja, hogy mit kell otthon tenniük a politikusainknak, és nekünk, osztják a tanácsokat.

A fiatalok többnyire kalandvágyból jöttek Új-Zélandra, és mivel szakmunkás hiány van erre, aki szakmával bír könnyen boldogul. A diplomások letelepedését megkönnyítettek hivatalosan, de ha a felszín alá nézünk, kiderül, hogy a fele sem igaz. Lestoppoltam egy Aucklandholland fül-orr-gégész nőt, aki ide telepedett le, de a szakmai szervezetek nem akarják az idegen munkaerőt befogadni, és így nem is kapnak azonos fizetést. Naná, mindenki félti a pozícióját. Pedig biztos vagyok benne, hogy az itteni oktatási rendszer színvonala az európai alatt van.

No, mindegy, az ötlet jó, hogy a kiművelt munkaerőt elcsábítsák a szegényebb országoktól. Újfajta gyarmatosítás…

Sok magyar csak bevásárolni jött el, hoszen van itt minden jó, mi szem-szájnak ingere: hurka, kolbász, káposzta, paprika, tokaji és egri bor, zsír, sonka. Az előadás után vacsora magyar nótával. Nos, igen, ez az “országimázs”. Cigányzene nótával. Brr.. Kötelességemnek éreztem, hogy megmutassam mi is a magyar népzene, és szerencsére az egyik fiatal lány tagja az itteni hattagú táncegyüttesnek, és ő értékelte erőfeszítéseimet. De az idősebbeknek maradt a jó ebedhez szól a nóta…

AucklandAkinek maradt rokona az rendszeresen (1-3 évente) hazalátogat, és hozzák ide a szlovák leves port. A többiek már nem. “Itt élek, ez a hazám…”

15 évig volt magyar rádióadás, havi 45 perc, de már öregek, és nincs aki csinálja helyettük. Persze lenne, de mást csinálnának, mint amit ők elképzelnek, így inkább semmi ne legyen, s lehessen sírni, hisz magyarok vagyunk.

Nos, én évekig csináltam rendszeresen rádióműsort Magyarországon, és úgy érzem inkább az akarat hiánya, illetve az új erők retardáltatása miatt szűnt meg a műsor. Szomorú. Amikor helyiekkel beszélgetnek, nem kerül szoba a történelem, a múlt, állítólag a kiwiket (új-zélandiak) nem érdekli a történelem. Végülis, amijük nincs, az miért foglalkoztatná őket?

Volt kezemben a hetente Melbourne-ben megjelenő újság, a Magyar szó (ott még igen jelentős  számú magyarság él). Kiállítás Magyarországról 10 éve volt utoljára, de magyar napokat az akkori siker ellenére sem terveznek. Pedig jó alkalom lenne az itt élő ezer magyarnak feleleveníteni elszáradó kapcsolatukat a kultúrájukkal. De persze így 50 év távlatából már egyre kevesebb erre az igény. Pedig én annyi mindent tennék… de igény nincs rá… Lassan elpakolunk, összesöprünk, és hátrahagyjuk kiürült, pár órája még magyarokkal teli dán házat.”

Új-Zéland – megérkezésem

Vándorboy igazi világutazó, aki 22 éve jár-kel a Föld legérdekesebb, leglélegzetelállítóbb részein. Általában stoppal utazik és CouchSurfinggel száll meg, de attól sem riad vissza, hogy igazi világvándorként egyedül, a csillagos ég alatt töltse el az éjszakát. Írásai mindig nagyon érdekesek, és életvitelének, valamint filozófiájának köszönhetően igen különleges szemszögből világítanak rá a világ dolgaira és az adott ország kultúrájára és szokásaira.

Vándorboy 2004 elején járt a világ túlsó oldalán, ahol többek között magyarokkal is volt alkalma találkozni, mert ugye mi mindenhol ott vagyunk. Erről itt olvashattok bővebben. Ebben a beszámolójában megérkezéséről és az első benyomásáról ír nekünk. 

2004 Február 9-én megérkeztem repülővel Aucklandba. A kötelező élelmiszer bevallási papírt a reptéren kitöltöttem, a bevándorlási hivatalnok kérdéseire válaszoltam, majd bekerült Új-Zéland pecsétje az útlevelembe.

Kilépve egy cirkusz porondján találom magam: körben családtagok várják szeretteiket, kicsit hátrébb öltönyös fogadóemberek táblákkal várják az érkezetteket.Auckland

Kint az utcán egy hatalmas kiwi madár kőszobra fogad – mint később szembesülök vele, ez Új-Zéland jelképe, egy kihalófélben lévő madár.

A közlekedés, mint nyugaton is, drága, így stoppel indultam a városba. Egy idős hölgy vett fel azért, aki mesélte, hogy unokái is szoktak stoppolni Európában. Na meg úgy tűnik elég nyitott maga az új-zélandi társadalom is. Ráadásul az 50-es években Indonéziában dolgozott. Érdekes életút lehet az övé is.

Auckland

Új-Zéland legnagyobb városa, egyben gazdasági központja, a maga 2 millió lakosával, de nem ez hivatalos főváros. Asutrália után nekem úgy tűnik, hogy ez a hely tele van élettel, éttermekkel, és bejárható méretű a belvárosa. Kellemes hely.Auckland

Tájékozódási pontnak mindig ott van a város fölé nyúló 328 méter magas Skytower, a bázisugrók kedvence, ahonnan tiszta időben két tengert is látni. Sőt Bombay-ig is ellátni! Nem, nem az inidia Mumbai-ról van szó, ez csak egy negyed a város határán. De azért jól hangzik, mint a budapesti Havanna. Ha valaki ugrani akar a toronyból, akkor egy kis extra pénzért azt is megteheti, illetve a tövében elpókerezheti a vagyonát. (Lehet, hogy fordított a sorrend?) No persze a kaszinó fő látogatói a kínaiak, mint mindenhol. Kurt Vonnegutnak mégis igaza lesz és mindenhol kínaiakkal fogunk majd találkozni?

Auckland az Északi-sziget vulkáni dombjaira épült, és mint tudjuk Új-Zéland a világ egyik legaktívabb vulkáni zónájában helyezkedik el. Az Északi-sziget legfőbb látványosságai közé tartoznak a gejzírek, a vulkánok, a termálfürdők, a buzgárok és a fortyogó iszaptavak. Már alig várom, hogy felfedezzem az országot!

Vendéglátóm

AucklandA vendéglűtóimra azt mondanánk, hogy jólszituáltak (cabrio BMW), de hát itt ki nem az?! A mama doktor, gyönyörű kertesházzal és benne hangos kabócákkal. Az ausztrál légyinvázió után újabb terror a nyugalom ellen. De majd jönnek a sandfly-ok is, bár azok a déli sziget szörnyszülöttei. Erról majd egy későbbi bejyegzésben. (Röviden: homoki legyek, sokan vannak és a csípésük egy hétig viszket.)

A már említett cabrio BMW-vel megyünk el vendéglátómmal az aktuális Jazz Street Festival-ra, melyet az öbölben tartanak, és kvázi nyárutó fesztiválként megmozdult a város apraja–nagyja. Az unokák önfeledten táncolnak a 80 éves nagymamával. Hát igen itt tudnak még mosolyogni a nyugdíjasok. Jó látni. Több mint 25 színpadon szól folyamatosan a zene, kellemes idő, a kellemes időtöltéshez.

Az új-zélandi magyarokkal történt találkozásomról itt olvashattok.

Local Art Key Collection és Museum of New Zealand Te Papa Tongarewa

A Művészeti Múzeum, amit “Local Art Key Collection”-ként hirdetnek, de igazából csak egy szép épületben maroknyi maori kép, a többi pedig feledhető. Tudom az én hibám, hogy mindent európai szemmel mérek, de nekem az a szint, azaz alap.

Kellemes parkok találhatók itt, nyüzsgő egyetemi életük van, Aucklandszázadfordulós épületeik, pár art deco érdekesség a 20-as évekből. Sajnos a zöldségpiac fogalmát nem ismerik itt sem, Ausztráliához hasonlóan, a kistermelők pedig itt is eltűnőben vannak. Ellenben vannak szupermarketek, főleg azok, már csak abban tudnak gondolkodni itt az emberek.

A központban kirakodóvásár van, ahol az ázsiaiak úgy hirdetik áruikat, hogy “from the far East”, azaz a Távol-Keletről. Ha tudnák, hogy az innen nyugatra van…

Szóbaelegyedtem egy tonga-szigeteki párral: kevés maradt a kultúrájukból, mesélik. Turista szigetté váltak, ahol a gazdagok süttetik bájaikat (hájaikat?).

Zsúfolt tárgyi emlékekkel az óceániai szigetvilágból, de az élet hiányzott belőle. Már a régi fotók is művinek tűntek. Napi két maori tánc és zenei előadás szigorúan turistáknak Aucklandbemutatva. Persze majd hamar rájövök, hogy ez a kultúra sem létezik már.  A jólét asszimilál.

De legalább a maoriknak jobb sorsuk volt, mint az aboriginoknak. Harcosabbak voltak, és velük anglia jobbnak látta kiegyezni. Úgy tűnik az erőszak mind a mai napig evolúciós előny. Ennek az emléke a “Waitangi Day”.

A második emeleten egy természettudományi kiállitás található, ahol pillangókat húzhatunk ki a fiókból. A harmadik emeleten a háborúé a főszerep. Izgalmas informatív kiállitás. Miért is lépett háborúba Anglia az első világháborúban? Olvassatok utána. Vicces. Mind a mai napig nemzeti ünnep és a megemlékezés napja a Dardanellák ostromának dátuma, ahol a törökök lezúzták a kiwiket. Az első világháborúban 11 ezer, a másodikban pedig 18 ezer halottat és megannyi megtört életet voltak kénytelenek elkönyvelni. Elég gyászosan szerepeltek.

De mit is kerestek olyan messze?! No igen, egyszerű a béke szigetéről háborúzni, ahol még Aucklandragadozó sem volt a fehérek érkeztéig… Én nem ismerem az európai veszteséglistákat, de szerintem egy csatában többen haltak meg mifelénk, mint itt a háborúk során összesen. Itt pedig nemzeti ünnep (megemlékezés) a csata napja. Nekünk bizony rengeteg nemzeti ünnepünk (?) lehetne. De ki kíván meg depresszívebb lenni?

Persze az amerikai segítségnek itt is ára volt és hamarosan Malájziában, Kóreában és Vietnámban találták magukat az új-zélandi harcoló egységek. Hogy tanulunk-e a múltból? Soha.

Egy parkban elfogyasztottam reggelimet, és közben beszédbe elegyedtem egy helyi alkoholista homlessel, aki szintén ott fogyasztotta reggelijét egy üveg sör formájában. Kicsit odébb Superman-nek öltözött fiatalok próbáltak valami furcsa táncot.

Eden Hill

Eden Hill egy vulkáni kúp a város közepén, szakrális hely volt a maoriknak. Nekünk pedigAuckland szép kilátás a városra, piknikező turistákkal, kutyát sétáltató helyiekkel. Napsütés, enyhe nyár, panaszra semmi ok, sőt az elhagyott kamerám is meglett. Indulhatok tovább.

Új Zéland drágább ország, mint Ausztrália, puccosabb, talán nincs benne az a hatalmas puszta érzés, vagy térélmény, mint Ausztráliban, ahol minden farm. Ott valahogy minden “grande”, hatalmas, de közben inkább “túlhirdetve” van minden: Great Alpine Road, Great Barrier Reaf, Great Australian Bites, Great Ocean Road (ami néha egy sávos), stb.

Itt Új-Zélandon európaiabb léptékű, bensőségesebb, kifinomultabb, zöldebb, érthetőbb és élhetőbb minden. Auckland

A stoppolás igazán jól megy, ki sem szállok a kocsiból, már meg is állt egy másik. Végül egy koszovói srác visz Bombay-ig. Két éve él már itt illegálisan. Örül egy kelet-európainak, földik vagyunk. Szegény, de amikor kiszállok csokit és sütit ad, de a pénzt visszautasítom.

 

Eredeti szöveg: vandorboy.com

Szerkesztette: Pető Gábor