Vigh Bori a backpacker.hu szerzője 8 évig dolgozott social manager-ként egy szoftver cégnél, mielőtt 2013-ban úgy döntött, hogy felhagy eddigi életével és utazgatni kezd. Azóta életvitelszerűen járja a világot és nagy szerencsénkre honlapján meg is osztja a gondolatait, tapasztalatait és érdekes mindennapjait. Bori ezúttal a "tipikus magyar" mentalitásról, illetve az utazásai során tapasztaltakról ír. Korábbi írásait pedig itt találjátok. Beszéljünk egy kicsit a magyarokról. Had kezdjem az első megállapítással, ami meglephet benneteket: a magyarok összetartóak. Bizony. Nem is kicsit. Lehet, hogy otthon volt olyan, hogy egymásnak estünk mindenféle politikai nézetek miatt, de ha két magyar találkozik külföldön a legtöbb esetben elkezdenek beszélgetni. Sőt: örülnek egymásnak. Minél távolabb vagyunk az országtól, ez annál jobban igaz.  Hét hónapja vagyok úton, és ez idő alatt rengetegszer utaztam magyarokkal. És tudjátok mit? A legtöbben jófejek voltak, és elképesztően segítőkészek. A sárga ruhás lány, csak azért jött át Kambodzsába, hogy ne egyedül ünnepeljem a szülinapom. Soha előtte nem találkoztunk. Végül 11-én voltunk magyarok Koh Rongon, ahol harminc éves lettem. Sydneyben egy egész magyar kolónia viselte gondom, egy pár meg nekem is adta a lakását három napra, amíg nem voltak otthon, hogy kényelmesen nézzek körbe. Szintén nem ismertem őket előtte. Ezúton is köszönet Petinek, Szilvinek és Zoltánnak, meg az egész magyar csapatnak. Új-Zélandon sem alakult máshogy az életem. A régebben ott elő magyarok, nem csak információval, de sokszor szállással, meleg zuhannyal, epilátorral, (köszi Vombat) ruhákkal és finom ételekkel láttak el. A lángosos törzsvendégként kezelt, pedig csak akkor látott először. És a Finczáék. A pár lakása már otthonom volt Aucklandben. Ott hagyhattam a cuccaim nagy részét amikor hosszabb ideig nem kellett, mindig készítettek nekem uzsit, amikor nem együtt töltöttük a napot. Főztek, mostak rám, és reggel ötkor keltek, hogy kivigyenek a reptérre. Soroljam még? Hoki szerzett nekem szállást, amikor már azt hittem minden elveszett. Ádámék kocsijukkal fuvarozzák az Új-Zélandra érkező magyarokat. Judit pedig az első olyan ember volt az életemben, akivel együtt tudtam utazni egy egész hónapot, és baromira élveztem. A legviccesebb, hogy ettől függetlenül az összes magyar, na jó, a legtöbb használta a “tipikus magyar mentalitás” jelzőt, amikor a többi magyarról beszélt. Na, nem azokról, akiket ismer. Úgy általában beszél a magyarokról. Igen, tény, hogy vannak akik még mindig rettenetesen pesszimisták, rosszindulatúnak, de a jó hír: a hiedelemmel ellentétben a legtöbb magyar szerethető. Szerintem. Legalábbis én elég sokat szeretek:) A cikk Bori oldalán folytatódik.

IRÁNY VISSZA A FŐOLDALRA!