Amiért otthagytam a jól fizető munkám és egy szigetre költöztem fagyit árulni – Noelle Hancock

„Négy évvel ezelőtt hátrahagytam mindent, hogy egy olyan helyen folytassam az életem, ahol akkor még senkit nem ismertem” – írja Noelle Hancock. Az alábbi beszámoló eredetileg angol nyelven íródott és április óta rengeteg helyen, többek között a Daily Mail és a Cosmopolitan hasábjain is megjelent. 

Itt egy csirke a fürdőszobámban… Reggel 8 óra 30 perc van, leülök a WC-re. Körbenézek, és meglátom ezt az állatot. Mióta a karibi térségbe költöztem, rendre találkozom skorpiókkal, tarantulákkal és leírhatatlan gyíkokkal, de a csirke még engem is meglepett.

„Hogy kerültél ide?” – tettem fel a kérdést a szárnyasnak, amely értetlenül bambult rám. De még inkább: én hogy kerültem ide? Egy apró, rusztikus szigetre, ahol mindössze négyezren laknak?

Noelle HancockMagányos voltam egy többmilliós városban

Négy éve kezdődött minden. Manhattanben éltem, 31 éves koromra már évi 95 ezer dollárt (átszámítva kb. 25 millió forintot) kerestem újságíróként. Szép életem volt, nyüzsgő környéken laktam, nem panaszkodhattam. New York azonban egy nagyon pörgős város, ahol drága a megélhetés és hatalmas a verseny, valamint a konkurenciaharc. Az időd nagy részében dolgoznod kell, hogy megengedhesd magadnak a New York-i életszínvonalat.

Előfordult, hogy a rengeteg munka és zakatolás miatt hónapokig nem láttam a barátaimat. Nehezebb volt velük összehozni egy találkozót, mint bekerülni a főiskolára.

Paradox módon magányosnak éreztem magamat több millió ember között. Folyton valamilyen képernyőt lestem: laptop, mobiltelefon, iPad, televízió. Stresszes voltam és haszontalannak éreztem magam.

Ha folyamatosan úgy érzed, nyaralnod kellene, talán igazából egy új életre van szükséged

„Vakációra van szükségem.” Ez a mantra visszhangzott folyamatosan a fejemben. Nem tudtam a pillanatnak élni. Arra gondoltam, pihenésre van szükségem, és ezzel együtt valamiféle új élet képzete kezdett kialakulni bennem.

Egy nap befejeztem a könyvírást a laptopomon, és azon kezdtem el agyalni, mihez kezdjek magammal. Több állásajánlatom is volt, de egyik sem izgatott. A laptopom háttérképe egy trópusi táj volt, évek óta arról álmodtam, hogy egyszer majd ott lehetek. És miért ne lehetnék? Kötelezettségek és párkapcsolat híján bármit megtehetek.

Kiírtam a Facebookra, hogy valaki segítsen, mert a karibi térségbe akarok költözni. Az egyik barátom húga a St. Johnt, a Virgin-szigetek legapróbb területét javasolta úti célul. Kinéztem az ablakon, elnéztem a rohanó embereket… Azonnal beadtam az útlevélkérelmemet, gyorsított eljárásban.

Noelle HancockFelmondtam az albérletemet, eladtam a cuccaimat és vettem egy csak oda szóló repülőjegyet. Egyerűen változásra volt szükségem.

Hat héttel a fenti eset után landoltam a St. John szigeten. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek, senkit sem ismertem. Konzervatív családból származom, így a szüleim, akik felső-középosztálybeliek voltak, alaposan meglepődtek, amikor elmondtam nekik, hogy munkát vállaltam egy fagyizóban.

„De… hiszen a Yale-en végeztél! És még csak 31 éves vagy!” – mondták a telefonban.

Alkonyatkor mindenki együtt nézi a naplementét

Cruz Bay, a sziget legnagyobb települése mindössze néhány kanyargós utcából, pár bárból és étteremből áll. Nincsenek hatalmas, lámpás útkereszteződések, üzletláncok, korlátozott a Wi-Fi, a cipő viselése pedig erősen opcionális. Senkit nem érdekel, milyen autód van, rengetegen stoppolnak. Nincsenek címek. Ciszternákban gyűjtjük az esővizet, ezzel fürdünk. Alkonyatkor mindenki együtt nézi a naplementét, rengeteg a közös program.

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen csaposként dolgozom, egyszerűen azért, mert mindig is ki akartam próbálni. Itt ez egyáltalán nem szokatlan: valaki hat hónapig szakácsként dolgozik a szigeten, majd elmegy Thaiföldre búvároktatónak. Más itt az életfelfogás.

Noelle HancockPersze néha rossz látni, hogy a régi barátaim milyen hatalmas sikereket érnek el karrierjükben. Én pedig egy rozoga apartmanban élek. Igaz, van egy szigetem, tengerre néző ablakokkal.

De hogy került ide a csirke? Valószínűleg egy közeli farmról repült az erkélyemre, onnan pedig már egyszerű dolga volt, mert az ajtót mindig nyitva hagyom, hogy járjon a levegő.

Kihessegettem, és kinéztem az ablakon, pont úgy, mint négy évvel ezelőtt New Yorkban. Mennyire más… mennyivel jobb!

Árulnak egy pólót a szigeten, amelyen J.R.R. Tolkien idézete olvasható:

Not all those who wander are lost.

„Van, ki vándor, s hazaér.”

IRÁNY VISSZA A FŐOLDALRA!

Mi kell ahhoz, hogy utazó legyél?

Vajon mi kell ahhoz, hogy valakiből utazó váljon? Sok pénz? Szabadidő? Kalandvágy? Azt szokták mondani, hogy ha valamit nem szeretnénk megtenni, akkor kifogásokat keresünk. Ha meg szeretnénk tenni, akkor a megoldásokat. Megoldás márpedig mindig van. Vigh Bori, a backpacker.hu szerzője 8 évig dolgozott social managerként egy szoftvercégnél, mielőtt 2013-ban úgy döntött, hogy felhagy eddigi életével, és utazgatni kezd. Azóta életvitelszerűen járja a világot, és – nagy szerencsénkre – honlapján meg is osztja a gondolatait, tapasztalatait és érdekes mindennapjait. Bori korábbi írásait itt találjátok.

Készen állsz, hogy elindulj a nagy kalandra? Szerintem ezek kellenek, hogy ne csak meg tudd csinálni, de élvezd is.

Kíváncsiság

Én úgy gondolom, hogy ez a tulajdonság nagyon alul van értékelve. Azt gondolom, a kíváncsiság a legjobb motiváció. Sőt elmennék odáig, hogy én legszívesebben a szorgalom jegyek helyett kíváncsiság jegyeket adnék az iskolában. A kíváncsi ember sokat tanul, mert sokat tapasztal. És amíg nem elégíti a kíváncsiságát, addig nem nyugszik, addig megy, amíg el nem múlik ez a különös viszketés.
Mi, utazók mind nagyon kíváncsiak vagyunk. Mi van a világban? Mi az, ami más? Mit esznek? Hogy beszélnek? Mit dolgoznak? És addig nem nyugszunk, amíg nincs válasz. Sokan azt mondják, hogy milyen bátor vagyok, hogy elmegyek egyedül helyekre. Erre mindig az a válaszom, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem félek, hanem azt, hogy kíváncsibb vagyok a félelmemnél.

Kíváncsiság

Nyitottság

Ahhoz, hogy egy másik kultúrát befogdj, nyitottnak kell lenni. Úgy befogadni, amilyen, akkor is, ha az nagyon más, mint a mi kultúránk. Tökéletes példa erre India, ahol az emberek sokszor a saját mocskukban fekszenek. Ez elég megrázó lehet, ha nem tudsz ilyen fajta másságra nyitott lenni, nem bírálni.

Az "Etiópia legkövérebb embere" verseny résztvevői | Fotó: Eric Lafforgue
Az „Etiópia legkövérebb embere” verseny résztvevői | Fotó: Eric Lafforgue

Optimizmus

A legtöbb problémás helyzetben az első, amire figyelek, az az, hogy megnyugodjak, és pozitívan tudjak gondolkozni. A jó hozzáállás nagyon sokat tud segíteni a legtöbb problémán.

Optimizmus | Fotó: Getty Images
Optimizmus | Fotó: Getty Images

A cikk Bori oldalán folytatódik.

IRÁNY VISSZA A FŐOLDALRA!

5 dolog, ami jobban működik Japánban (és 5, ami nem) – András beszámolója

Mátai András, az utazgatok.hu társalapítója utazás iránti szeretete már gyermekkorban kezdődött amikor családjával bejárta Magyarországot és a környező országokat. Később aztán, amint arra lehetőség nyílt, egyedül is elindult a nagyvilágba. András azóta 5 kontinensen és több, mint 30 országban fordult meg, a lenti írásában pedig bemutat néhány dolgot, ami jobban működik Japánban, mint nálunk.

Ha az ember utazik óhatatlanul is összehasonlítja a látottakat és tapasztaltakat az otthoni dolgokkal. Mint például, nézd, itt mennyivel jobbak az autók, vagy bezzeg otthon fele ennyibe kerül a sör. Ebben én se vagyok más. Ha látok valami szépet, jót, akkor egyből arra gondolok, hogy de jó lenne, ha ez otthon is így lenne, vagy esetleg fordítva, pont annak örülök, hogy de jó nekünk, hogy otthon ez mennyivel jobban működik.

tradicionalis-japan-reggeli-720x405

Ha bővebben olvasnál András Japánban átélt élményeiről, akkor látogass el az oldalára!

Borító kép: Utazgatok.hu

IRÁNY VISSZA A FŐOLDALRA!

“Tipikus magyar” egy világutazó szemével

Vigh Bori a backpacker.hu szerzője 8 évig dolgozott social manager-ként egy szoftver cégnél, mielőtt 2013-ban úgy döntött, hogy felhagy eddigi életével és utazgatni kezd. Azóta életvitelszerűen járja a világot és nagy szerencsénkre honlapján meg is osztja a gondolatait, tapasztalatait és érdekes mindennapjait. Bori ezúttal a “tipikus magyar” mentalitásról, illetve az utazásai során tapasztaltakról ír. Korábbi írásait pedig itt találjátok.

Beszéljünk egy kicsit a magyarokról. Had kezdjem az első megállapítással, ami meglephet benneteket: a magyarok összetartóak. Bizony. Nem is kicsit. Lehet, hogy otthon volt olyan, hogy egymásnak estünk mindenféle politikai nézetek miatt, de ha két magyar találkozik külföldön a legtöbb esetben elkezdenek beszélgetni. Sőt: örülnek egymásnak. Minél távolabb vagyunk az országtól, ez annál jobban igaz.  Hét hónapja vagyok úton, és ez idő alatt rengetegszer utaztam magyarokkal. És tudjátok mit? A legtöbben jófejek voltak, és elképesztően segítőkészek.

A sárga ruhás lány, csak azért jött át Kambodzsába, hogy ne egyedül ünnepeljem a szülinapom. Soha előtte nem találkoztunk. Végül 11-én voltunk magyarok Koh Rongon, ahol harminc éves lettem.

Sydneyben egy egész magyar kolónia viselte gondom, egy pár meg nekem is adta a lakását három napra, amíg nem voltak otthon, hogy kényelmesen nézzek körbe. Szintén nem ismertem őket előtte. Ezúton is köszönet Petinek, Szilvinek és Zoltánnak, meg az egész magyar csapatnak.

Tipikus magyarÚj-Zélandon sem alakult máshogy az életem. A régebben ott elő magyarok, nem csak információval, de sokszor szállással, meleg zuhannyal, epilátorral, (köszi Vombat) ruhákkal és finom ételekkel láttak el. A lángosos törzsvendégként kezelt, pedig csak akkor látott először.

Tipikus magyarÉs a Finczáék. A pár lakása már otthonom volt Aucklandben. Ott hagyhattam a cuccaim nagy részét amikor hosszabb ideig nem kellett, mindig készítettek nekem uzsit, amikor nem együtt töltöttük a napot. Főztek, mostak rám, és reggel ötkor keltek, hogy kivigyenek a reptérre.

Tipikus magyarSoroljam még? Hoki szerzett nekem szállást, amikor már azt hittem minden elveszett. Ádámék kocsijukkal fuvarozzák az Új-Zélandra érkező magyarokat. Judit pedig az első olyan ember volt az életemben, akivel együtt tudtam utazni egy egész hónapot, és baromira élveztem.

Tipikus magyarTipikus magyarTipikus magyarA legviccesebb, hogy ettől függetlenül az összes magyar, na jó, a legtöbb használta a “tipikus magyar mentalitás” jelzőt, amikor a többi magyarról beszélt. Na, nem azokról, akiket ismer. Úgy általában beszél a magyarokról. Igen, tény, hogy vannak akik még mindig rettenetesen pesszimisták, rosszindulatúnak, de a jó hír: a hiedelemmel ellentétben a legtöbb magyar szerethető. Szerintem. Legalábbis én elég sokat szeretek:)

A cikk Bori oldalán folytatódik.

IRÁNY VISSZA A FŐOLDALRA!

10 utazó fajta, akivel találkozhatunk – Bori beszámolója

Bori 2013-ban döntött úgy, hogy útra kel és az utazásnak szenteli az életét, vagy legalábbis a következő pár évet. Utazásai során rengeteg érdekes emberrel találkozik nap, mint nap, akiket most csoportokba szedve mutat be nekünk.

Nyilván hülyeség kategorizálni, de vicces is. Utazó és utazó között is hatalmas különbségek vannak. Ezeket gyűjtöttem össze. Senki ne vegye komolyan, a legtöbb név az én agyam szüleménye.

    1.    A Digitális Nomádok
A Digitális Nomádok, olyan utazók, akik menet közben “irodai munkát” végeznek Sokan használják rájuk a Living the Dream kifejezést, ami azt jelenti, hogy nagyon sokan szeretnék ezt az életet élni. Általában programozók, designerek, social media managerek vagy webfejlesztők. Én például ebbe a fajba tartozom. Ha bővebben érdekel ez az életforma, gyere el az előadásomra.

Fotó: Vígh Bori
Fotó: Vígh Bori

    2.    A Lifestyle Utazók
A lifestye, vagyis életvitel szerű utazók azok, akik már összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy vegyenek egy egy irányú jegyet valahova. Általában már előre összegyűjtöttek egy csomó pénzt, sok évnyi munkával, és a javak eladásával. Sokan beállnak idénymunkásnak, bárokban, hostelekben vagy farmokon dolgoznak pár hétig, hónapig, majd tovább állnak, amerre a szívük viszi őket. Róluk is lesz szó az előadáson.

    3.    A Flashpackerek
Nem mindenki áll készen arra, hogy felmondjon a munkahelyén. Sokan a két-három hétre is elmennek backpackelni, ők a Flashpackerek. Nem foglalnak előre szállást, nem szerveznek le mindent előre, csak úgy, mint amikor az ember igazán backpack-el. Persze velejárója, hogy az idő ketyeg a fejünk felett ilyenkor, és valahogy vissza kell érni pár hét múltán a kiinduló városba, hogy elkapjuk a gépet. Emiatt egy kis tervezés szükséges. Nekem India és Indonézia két éve Flashpacking utak voltak.

    4.    A Nomádok
A nomádok azok, akik a legolcsóbban tudják kihozni a  költségeket. Stoppolnak és sátraznak. Nem járnak éttermekbe, de nem is nagyon vágynak rá. Lételemük az, hogy a szabadban lehessenek. Nem mindenkinek való, de a Nomádok ezt az életformát jobban szeretik, mint bezsúfolódni egy egy hostel hálótermébe. Kövessétek a wanderlust.hu-t,akik pont így utaznak.

Fotó: Vígh Bori
Fotó: Vígh Bori

    5.    A Turisták
Előre leszervezett úton vesznek részt, általában egy sokcsillagos szállodában szállnak meg. Még otthon, előre leszerveznek minden egyes napot, mikor, mit néznek meg és milyen szállásokon fognak megszállni. A Facebookon hamar megjelenik a virsli-láb szelfi, vagy az “épp megfogom Eiffel torony tetejét” fénykép. Ezek az utazók gyakran lista alapján mennek nyaralni, a kötelező látnivalókat egyesével pipálják ki erről a listáról.

Fotó: Vígh Bori
Fotó: Vígh Bori

    6.    A Felfedezők
A Felfedezők még távolról sem ismerik a Lonely Planetet. Ők azok, akik olyan helyekre is elmennek, ahova a helyiek sem mernek. Mikor pedig első fehér emberként besétálnak egy új faluba, halálra rémítik az ott lakókat. Őket ritkán látni Hostelekben, nem lehet velük gyakran találkozni, hiszen épp olyan helyeken vannak, amiről még nem is hallottál. Ha mennél ilyen felfedezőkkel, ajánlom a Mirador-t vagy a iKalandot. Ott igazi felfedezők visznek körbe, és garantáltan nem szokványos “package-holiday”-ben lesz részed.

Ha kíváncsi vagy a többi kategóriára, akkor látogass el Bori oldalára.

IRÁNY VISSZA A FŐOLDALRA!

Hagyományőrzés Ausztráliában – happy magyarok

Balázs június óta él Sydney-ben, ahol fél évet tölt el az ottani magyar közösséggel. Előző beszámolójában az ausztrál mindennapokról írt, most pedig megtudhatjuk tőle, hogy miként is került „down under”, azaz a világ túlsó végére.

Hogyan és miért kerültem ide? Kiutazásom és blogom indulása óta sokszor kapom meg ezt a kérdést ismerősöktől, és egyre több esetben ismeretlenektől is, ezért úgy gondoltam, tiszta vizet öntök a pohárba, és szentelek egy bejegyzést kiutazásom okának, valamint az itteni feladataim ismertetésének.

Sydney |Fotó: Nicki Mannix
Sydney |Fotó: Nicki Mannix

Az egész történet januárban kezdődött, amikor is szembejött velem egy lehetőség, miszerint diaszpórában élő magyarok életébe kellene bekapcsolódni, megismerni mindennapjaikat, segíteni hagyomány- és kultúramegőrző tevékenységüket. Mivel az elmúlt években már rengeteget tevékenykedtem határon túli magyar közösségekben, ezért kézenfekvő volt számomra, hogy ezt a lehetőséget is ki kell használnom; egyrészt azért, hogy hazánktól teljesen más okokból távolabb élő magyarokat is megismerhessek, másrészt azért, mert a magyar kultúra és hagyományok ápolása mindig is szívügyem volt.

Ausztráliai magyarok

Nem ide készültem. Azt tudtam, hogyha megkapom ezt a lehetőséget, akkor nagyon messze kell utaznom, de az én látóteremben (és talán titkos vágyaimban is) inkább Dél-Amerika szerepelt, lélekben is oda készültem, és magamban már száz meg száz tervet szőttem, hogy mit, hogyan, miért fogok csinálni. Hogy őszinte legyek, Ausztráliáról mindössze annyit tudtam, hogy rengeteg itt a pók és a kígyó.

Aztán április elején, pontosan nagypéntek napján megérkezett az értesítés, miszerint beválogattak a programba, célállomásom pedig Ausztrália lesz. Újra és újra elolvastam a levelet, hátha csak rosszul látok, és valójában Argentínát írtak. De nem, a betűk nem akartak megváltozni ezerszeri olvasás után sem, és bennem borzasztó kettős érzések csapongtak, egy pillanat alatt összezavarodtam. Egyrészről rettentő boldog voltam, hogy részt vehetek ebben a nagyszerű kezdeményezésben, másrészt viszont kicsit elkeseredtem, hogy minden, amit eddig elterveztem, ezzel a néhány betűvel szertefoszlott, mindent kezdhetek elölről, ráadásul olyan országba küldenek, amelyről azt sem tudom, hogy eszik-e vagy isszák. Aztán a családommal elmentem a templomba, ahol nagypéntek lévén Krisztus kereszthaláláról emlékeztünk meg, és miközben a pap Jézus kereszthaláláról beszélt, bennem csapongtak a gondolatok: nem elég, hogy feladom az addigi jól megszokott mindennapjaimat, félbeszakítom szeretett életemet, elutazok sok-sok ezer kilométerre az otthonomtól fél évre, vállalva ezzel azt, hogy teljes egészében kiessek az otthoni körforgásból, a Jóisten még nagyobb keresztet tesz a vállamra, és elküld a pókok (amiket egyébként szívből utálok), kígyók, emberevő cápák, gyilkos rovarok és medúzák közé. Miért? El fogom én ezt bírni? De a visszafordulás gondolata egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, és ahogy teltek a napok, egyre inkább éreztem, hogy nem véletlen az, hogy ekkora kihívást kaptam. Mert ez elsősorban kihívás, és én így is élem meg minden percét.

Fotó: istolethetv (Flickr)
Fotó: istolethetv (Flickr)

Azon túl, hogy életre szóló élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodom, nekem feladatom van itt. Az érem másik oldala pedig az, hogy mindezért nem kevés áldozatot kell hozni, nem kis lemondásokkal jár „hátat fordítani” a családnak, a páromnak, egy társnak, akivel jövőt tervezgetünk, a munkának, és egyáltalán mindennek, amit Magyarország jelent számomra.

Elkezdtem hát megbarátkozni a gondolattal, hogy a világ szó szerinti másik végére utazom, ott kell élnem, alkalmazkodnom a viszonyokhoz, és véghezvinni mindazt, amiért erre a programra jelentkeztem, és végső soron amiért beválogattak.
Elkezdtem a szisztematikus felkészülést, először a Wikipédia, majd személyes blogok olvasásával, aztán Ausztráliát megjárt ismerősökkel történő beszélgetések (sok esetben faggatózások) sorával, és napról napra közelebb éreztem magamhoz ezt a kontinenst, minden gondolatomat csak ez töltötte ki.

Fotó: chem7 (Flickr)
Fotó: chem7 (Flickr)

Szűk két hónap ügyintézés, felkészülés és tervezgetés után aztán végre eljött a nap, amikor felültem a repülőre. A korábbi félelmek elillantak, már csak a cél vezérelt, na és persze az, hogy sikeresen átvészeljem a 25 órás repülőutat. De a jelek szerint sikerült, hiszen már több mint két hónapja itt vagyok, és élem az ausztrál magyarok mindennapjait. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ide kerültem, és örülök, hogy így alakult, mert már látom, hogy miért itt volt rám szükség.

Az első hetek tapasztalatai, a találkozások, megismerések, helyi viszonyok feltérképezése aztán ismét mindent felülírt, amit már másodszor terveztem át. „Nem baj, Balázs, már kétszer ment a tervkészítés, ráadásul teljesen vakon, miért ne menne harmadszor is? Főleg úgy, hogy már látod, mihez kell alkalmazkodni” – gondoltam magamban. És így is lett.
Már tisztában voltam a távolságokkal (ami leginkább formálja, alakítja az itteni gondolkodást és ezzel a programokat), az itteni mindennapok átlagos rendjével, a helyiek szokásaival, és minden tényezővel, amik eljuttattak odáig, hogy végre egy harmadik, most már megvalósítható terv körvonalazódott a fejemben, amelynek megvalósításán fáradozom a mindennapokban, és amelyről majd hazautazásomkor (remélem, elégedetten) számolok be.

Noarlungha Pier - Adelaide | Fotó: Les Haines
Noarlungha Pier – Adelaide | Fotó: Les Haines

Ausztráliában egyes becslések szerint közel 70 000 magyar vagy magyar leszármazott él, ennek majdnem fele, közel 30 000 Sydney-ben. Óriási szám, egy Esztergomnyi vagy Budaörsnyi ember ebben a több mint négymilliós forgatagban. Ennek a számnak valójában csak a töredékéhez jutunk el, csak a töredékét tudjuk megszólítani különböző okok miatt, amelyek boncolgatásaiba most nem mennék bele. Az ide érkező magyarság alapvetően három hullámban érkezett: a II. világháború alatt a nyilas és náci rezsim elől menekülők voltak az elsők, aztán egy nagyon jelentős hullám volt, akik a kommunizmus ideje alatt (főként 1948–1980 között) érkeztek, valamint vannak az újkori bevándorlók, mint harmadik csoport, akik a rendszerváltás után, egy jobb élet, és sok esetben a meggazdagodás reményében települtek ki. Az ő elérésük szinte lehetetlen vállalkozás, semmilyen indíttatás nincs bennük, hogy részt vegyenek magyar rendezvényeken, ápolják hagyományainkat, egy-egy néptáncestet vagy nemzeti ünnepet „magyarkodásnak” tekintenek, ami rettentő sajnálatos; persze közöttük is akadnak kivételek, akik az itteni közösségek motorjai, de sajnos ritka…

Sydney | Fotó: Wilf (Flickr)
Sydney | Fotó: Wilf (Flickr)

Sydney-ben működik a New South-Wales-i Magyar Szövetség, amely ernyőszervezetként több mint 20 kisebb szervezetet tart egyben, ebből is látható tehát, hogy eléggé nagy a széttagozottság. A szervezetek törzsét leginkább a második hullámban érkezők alkotják, ők azok, akik a leginkább elkötelezettek kultúránk, hagyományaink iránt. Érthető is, hiszen nem önszántukból érkeztek. Különböző gyökerekkel, eltérő szociális vagy gazdasági háttérrel érkező emberekről beszélünk, azonban három dolog közös bennük: magyarok maradtak, magyarként élnek, és legtöbbjük hazavágyik, folytonos honvággyal küzd, kimondva vagy kimondatlanul. Egészen furcsa és egyedülálló élmény megismerni az itteni magyarság lelkivilágát, világlátását, mindennapi küzdelmeit, gondjait, amik merőben eltérnek határon túl szakadt nemzettestvéreinkétől. Nekik nem a mindennapi megélhetés, vagy a számlák befizetése, esetleg háborúk vagy elnyomás a napi gondjaik, hanem ennél sokkal elementárisabb: a megmaradás. A hagyományok és legfőképp a nyelv megőrzése.

Esetükben igazi menekültekről beszélhetünk, akiknek sok esetben még váltás ruhájuk sem volt, amikor leszálltak a hajóról. A nulláról kellett újrakezdeniük az életüket. És megtették, és felálltak, és élnek, és ha nem is boldogok teljesen, de legalább „happy”-k.

Sydney | Fotó: Duncan Hull
Sydney | Fotó: Duncan Hull

Felvetődhet sokakban a kérdés, hogy miért nem mennek haza, ha úgy vágynak. De ez a kérdés borzasztó pökhendi és balga. Sokukat távollétükben ítélte halálra a kommunista rezsim, különböző mondvacsinált indokok alapján, sokukba egyszerűen beivódott a félelem, még ha tudják is, hogy ma már nincs mitől félni. Arról nem is beszélve, hogy ők már ide tartoznak, ide köti őket szinte minden. Egyszer már újrakezdték az életüket, nem várható el, hogy másodszor is megtegyék.
Számukra mi öten (akik a program keretein belül Sydney-be érkeztünk az élet különböző területeiről: könyvtáros, néptáncos, cserkészvezető, lelkész, közösségszervező és sok egyéb tapasztalattal) jelentjük a kapcsot a hazával. Ezért kapcsolódtunk be szervezeteikbe (néptánccsoportok, cserkészcsapatok, magyar iskola, öregek otthona stb.), és igyekszünk mindenhol ott lenni ötleteinkkel és segítő kezeinkkel. Mert az otthonuk itt van, de a hazájuk, kultúrájuk a Kárpát-medencében. Számukra mi vagyunk egyszerre a múltjuk és a jövőjük. A mi munkánk, a mi tapasztalataink, a mi ötleteink segítik azt, hogy fejlődjenek, gyarapodjanak. Mi hoztuk el azt a szikrát, amellyel ha jól sáfárkodunk, talán egyre több és több itt élő magyarban gyújtja meg a magyarság és hagyományaink lángját. Nekünk kell megteremteni az igényt, és nem csupán beleolvadni a meglévő igényekbe, hogy megmaradjanak magyarnak. Ez egy nagyon fontos munka, de egyikünk sem tekinti annak, inkább szolgálat, feladat ez mindannyiunk számára, amely szívből jön; és hatalmas felelősség, amelynek súlyával igyekszünk megbírkózni a mindennapi feladataink során.

Cserébe pedig annyi szeretetet, megbecsülést, tiszteletet és odafigyelést kapunk, amelyre talán nem is vagyunk érdemesek.

Hát valahogy így sodródtam én a világ másik végére…

Turimetta Beach - Narrabeen, Sydney | Fotó: Pavel (Flickr)
Turimetta Beach – Narrabeen, Sydney | Fotó: Pavel (Flickr)

No worries – az aussie mindennapok egy magyar szemével

Balázs június közepén érkezett Sydney-be, hogy megtapasztalja a pezsgő nagyvárosi életet a világnak azon a felén is, illetve, hogy fél évet töltsön az ottani magyar közösséggel és segítse őket abban, hogy megőrizhessék hagyományainkat és a kultúránkat. Balázs mostani írása az ausztrálok, azaz az “aussie”-k szorgos-dolgos hétköznapjaiba enged egy kis betekintést.

Lassacskán két hónap telt el azóta, hogy megérkeztem Ausztráliába. Nekem is furcsa ezt kimondanom, vagy ebbe belegondolnom, hiszen olykor sokkal többnek, olykor pedig sokkal kevesebbnek tűnt, tűnik az eltelt idő. Annyi új benyomás ért, annyi új dolgot tapasztaltam, hogy se szeri se száma, és ebben a két hónapban is nagyon sok minden változott bennem is, nyilván a dolgok alaposabb megismerese miatt. Ez a kis összefoglaló egy teljesen szubjektív és felszínes képet fog festeni arról, milyen is az élet a kenguruk földjén.

A magyarországi tavaszból megérkezve az első sokk az ausztrál tél volt számomra. Kiszállva a repülőgépből megcsapott az 5 fokos hideg (este 11-kor érkeztem), és habár felkészültem rá, mégis meglepetésként ért, hogy ez valójában milyen hideg is. Aztán jött a határátlépés, ami mondhatni zökkenőmentesen zajlott, de csak azért, mert tudtam mire készüljek. Ausztrália nagyon védi a világon egyedülálló flóráját és faunáját (nagyon helyesen), emiatt rengeteg olyan dolog van, amit még a nagy bőrönbe elhelyezve sem lehet behozni az országba, mint például élelmiszerek, növények, kezeletlen fatermékek, stb. Egyébként ez a nagy “természetvédelem” nagyon visszás számomra, de erről majd a bejegyzés későbbi részében. Bőrönd megvan, házigazdám, Zoli, már a csarnokban várt, összeismerkedtünk, majd beültünk az autóba, és irány haza. Itt következett aztán a legnagyobb meglepetés. Nem, nem az, hogy bal oldali közlekedés van angol mintára, hiszen ezt tudtam, hanem az, hogy mekkora hatalmas városba is érkeztem. Nagyjából 20 perce lehettünk úton, amikor a harmadik autópályára hajthattunk rá, én persze csak ültem, és nem kérdeztem semmit, csak magamban gondoltam, hogy “na, Balázs, ha itt nem veszel el akkor sehol nem fogsz”. Sydney-i utakAztán közel egy óra autókázás után hazaértünk, elbeszélgettünk, előkerült a térkép is, behatároltuk magunkat, hogy hol is lakunk nagyjából, és tágra nyíltak a szemeim, amikor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen a város közepén élünk, innen még majdnem ugyanennyit autókázhatunk ha a Sydney vége táblát meg szeretnénk pillantani. Hátborzongató. A következő napokban elkezdtem megtanulni használni a tömegközlekedést, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de hát gyakorlat teszi a mestert. Egyébként az itt élők rengeteget panaszkodnak a tömegközlekedésre, nem tartják hatékonynak és jónak, nekem erről teljesen más a nézetem. Jó pár napba beletelt amíg kitapasztaltam, hogy melyik vonalakon milyen vonatokkal érdemes közlekedni, és ami az első napokban közel két órás útba került (“bokorjáratokkal”), az mára már leredukálódott egy órányira. Még így is soknak mondható magyar viszonylatban, és főként drágának, de ne felejtsük el, hogy egy teljesen más életszínvonalú kontinensen vagyok…

Igen, kontinensen. Mert Ausztráliát országként emlegetni nem lehet. Egyrészt közigazgatásilag is teljes mértékben eltér minden más országtól, másrészt akkora területről, és akkora távolságokról beszélünk, amik mind megnehezítik egy országként való besorolását. Igazándiból Ausztrál Államszövetségnek nevezik, amely szigorúan véve nyolc államból épül fel, melyeknek külön közigazgatása van. Érdekes, hogy az egyes államokban más szabályok vonatkoznak sok mindenre, illetve téli/nyári időszámítást is csak néhány államban használnak, de erről és az ausztrál politikáról, közigazgatási rendszerről majd egy későbbi bejegyzésem fog szólni. Szóval a távolságok óriásiak, akár Sydney, akár egész Ausztrália tekintetében. Gyakran kérdezik barátok, ismerősök, hogy jártam-e itt vagy ott, láttam-e ezt vagy azt, és erre általában ezzel a térképpel szoktam válaszolni, amely tökéletesen szemlélteti, hogy mekkora kontinensen vagyok is.

Ausztralia_Europa

Látható, hogy egyik városból elutazni a másik városba, az pontosan olyan utat jelent, mintha Európa egyik országából ugranék át egy távolabbiba. Egészen felfoghatatlan. Egyébként Sydney mint város sem az a szokványos város, mint amihez hozzászokhattunk otthon. Az otthoni fogalmak szerint én inkább egy megyeként határoznám meg ami több várost foglal magában. Ezek itt persze városrészek (pár száz van belőlük), és az itt élők mindig aszerint definiálják magukat, hogy melyik suburb-ből érkeztek, ha viszont elhagyják a várost azonnal sydney-iként tekintenek magukra. Érdekes kettősség.

Maguk az ausztrálok (vagy ahogy ők mondják aussie-k) egyébként egy nagyon laza népség. Nyelvükben, életfelfogásukban, életstílusukban olyan “hanyagságot” (a szó legjobb értelmében) élnek meg, hogy egészen megnyugszik az ember közöttük. Kedvenc kifejezésük a “No worries” (nagyjából annyit tesz, hogy semmi gond), amit aztán a nap minden szakában, minden kérdésre adott válaszként lehet tetszőlegesen puffogtatni. És ők aztán puffogtatják is, amihez kell egy pár hét, hogy hozzászokjon az ember. No worriesÉs nem csak mondogatják, teljes mértékig azonosulnak is ezzel a gondolattal. Ahogy az itteni magyarok mondják: “nem vöriznek” igazán semmin, persze egy ilyen helyen, ahol süt a nap, zafírkék az ég, mindenhol gyönyörű óceánpart vesz körbe, az életszínvonal a csillagos egekben, minek is kéne bármin is vörrizni? Egészen jó így élni, és egészen biztos ez is közrejátszik abban, hogy igen magas korokat érnek meg az itt élők.
Nyelvi tekintetben egyébként a mi oxford english-hez szokott fülünknek nagyon furcsa terep ez… Nem csak a beszédstílusuk, de az általuk használt több kifejezés is fejtörést, vagy legalábbis nagy meglepetést okoz néha. Egy éttermi rendelés végén általában a pincér megköszöni, és nyugtázza, hogy mindent felírt, amit csak óhajtunk. Európában. De nem itt. Nagyon furcsán hatott az első néhány alkalommal, amikor rendelésem végén csupán egy “too easy” (túl egyszerű) választ kaptam, és nem is tudtam mire vélni, hogy keveset rendeltem, vagy mire mondta ezt a pincér. Aztán felvilágosítottak, hogy ne aggódjak, itt ez a válasz, egyfajta udvariassági forma. Az aussie-k egyébként rendkívül barátságos, udvarias emberek, az utcán elhaladva nem lehet megúszni, hogy ne kérdezzék meg páran, hogy “how are you”. Mindenkire mosolyognak, mindenkinek köszönnek, a buszról leszállva pedig megköszönik a buszvezetőnek az utat. Furcsa mi? Mindenki gondoljon csak vissza, hogy vajon hányszor köszönte meg az utazást a 7-es busz pilótafülkéjében izzadó sofőrnek… Naugye… Itt pedig ez teljesen természetes, hiszen mi sem egyszerűbb egy “thank you” odadobásánál. Összehasonlíthatatlan felfogásbeli különbségek…

És ezt a nézetkülönbséget valószínűleg (az amúgy nem túl izmosnak mondható) ausztrál iskolákban kezdik belenevelni a gyerekekbe. Mivel Sydney egy igazi multikulti olvasztótégely, ezért az iskolákban is egymás kölcsönös elfogadására, az együttélés szabályainak fontosságára helyezik a hangsúlyt. Az ausztrál gyerekek egyébként sokkal fegyelmezetlenebbek és kezelhetetlenebbek mint az otthoniak, a figyelmüket csak nagyon rövid időszakokra lehet lekötni. Ez egyrészt köszönhető a globalizált, vibráló világnak amiben a mindennapjaikat élik, másrészt pedig annak, hogy a fegyelem, a felnőttek, tanárok tisztelete, és a figyelem nincs megkövetelve az iskolákban. Az itteni gyerekek mindegyike szeret iskolába járni, azért mert ezt valójában nem iskolának, hanem játszóháznak fogják fel. Minden meg van engedve, tanrend ugyan van, de attól bármikor el lehet térni, ha éppen a gyerekeknek az iskolaudvaron van éppen kedvük focizni. A felsősök maguk dönthetik el, hogy biológiát vagy inkább mondjuk fizikát szeretnének tanulni a  ‘science’ tantárgy keretein belül, és ami a legfontosabb: nem lehet buktatni. Ezek tükrében azért érthető, hogy honnan ered az óriási különbség. A tényleges lexikális tudáson kívül egyébként sok mindent kapnak: a sportok szeretetét, természetközelséget, egymás elfogadását és még számos hasznos, az életben jól kamatoztatható dolgot.

És a természetközeliség. Nagyon furcsán élik meg ezt az egészet, amit mondjuk úgy: természetvédelemnek mondunk. Görcsösen ragaszkodnak saját flórájukhoz és faunájukhoz, amely egyrészről nagyon helyes, hiszen mostmár a saját bőrömön is tapasztalom, hogy azon túl, hogy lélegzetelállító, még egyedülálló is az egész világon. Ennek ellenére saját maguk pusztítják a legjobban. A megújuló energiaforrások még teljesen gyerekcipőben járnak, és igazán nincs is társadalmi elfogadottságuk. Sehol nem látni napelemeket, vagy szélerőműveket, nagyjából mindent atom vagy vízenergiából oldanak meg. A többi energiaforrást megbízhatatlannak tartják. (Az igazsághoz hozzátrartozik, hogy Perth-ben, ahol a legmagasabb a napsütéses órák száma az egész világon, már kezdenek különböző napelem parkok létesülni, de ismétlem: még nagyon gyerekcipőben járnak). A másik természetromboló tényező a rengeteg szemét, és fölösleges csomagolóanyag. Köztéri kukával, mint olyannal csak elvétve találkozik az ember, és ha nincs kuka, hát mit tegyen a jó aussie? Ledobja a szemetet a földre, amit aztán majd valamikor valaki vagy összetakarít, vagy nem. (Az utcánkból kifelé menet még mindig van a földön olyan hamburgeres doboz, ami már a megérkezésemkor is ott volt, jelenleg kísérletet végzek rajta, hogy mikor fog eltűnni, ha az elutazásomig nem, akkor majd én kidobom.) Mindezek mellett iszonyatos pazarlás megy csomagolóanyagok tekintetében is. A boltban például minden terméktípust kéretlenül is másik zacskóba tesznek. Szóval ha például veszek egy szem almát, egy üveg ásványvizet, egy csomag felvágottat, meg egy tábla csokit, akkor mindezt négy külön szatyorba teszi be a pénztáros. Őrület, nem?

A másik értehetlenség számomra a kávéspoharak kérdése. Az ausztrálok óriási kávéfogyasztók, szinte minden sarkon található egy-egy kávézó, ahol aztán annyi féle kávéból választhat az ember, hogy győzzön kiigazodni rajta. Ausztrália KávéValószínűleg ennek köszönhető, hogy a nap minden szakában különböző méretű kávéspoharakkal a kezükben mászkálnak az emberek. Egyébként az itt kapható kávék messze-messze jobbak mint az amerikai vagy angol kávék, csupán egy baj van velük: ihatatlanul forrón adják. Általában 15-20 percet kell várnom, amíg belekortyolhatok a kavémba. Ezt ugye fogni sem kellemes egy papírpohárban, úgyhogy ausztrál barátaink remek megoldást találtak ki: nem a kávét adják egy kicsit hidegebben (hiszen a hosszú kávét például úgy készítik hogy a presszókávét hígitják forrásban lévő vízzel), hanem két, esetenként három poharat adnak hozzá, az talán már nem forrósodik át annyira. Ilyen apróságokból is leszűrhető, hogy egy igazi jóléti társadalomban élek.

Még rengeteg észrevételem van, de már így is elég hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, úgyhogy úgy döntöttem ketté bontom a témát, az általánosabb dolgokkal ezzel végeztem is,  és a következő bejegyzésben a hiedelmeket és tévhiteket fogom egy kicsit körüljárni (mint pl: pókok-kígyók-cápák-emberevőszörnyek és társaik), illetve bemutatni azt, hogy mit is csinálnak az ausztrálok, amikor éppen nem a munkával vannak elfoglalva, mik azok a dolgok amikért rajonganak.

Látogassatok el Balázs blogjára a http://sydneybejottem.blog.hu/ címen!

Az ausztrál internet csodálatos világa

Kata és Tamás több, mint egy éve élnek Ausztrália keleti partján, Brisbane-ben. Ebben az írásukban az internet bekötés körüli mizériájukról mesélnek. Kiköltözésükről és izgalmas életükről blogjukon is olvashattok. 

Na, egy ideje már érett a poszt, felgyülemlett pár megírnivaló, így gyorsan be is pótoljuk. Lehet lesz benne némi technika is, de Deltát és Kudlik Julit látott szerintem mindenki, így baleset nem történhet.

Az egyik legfontosabb, komfortérzetet jelentősen növelő és megoldásra váró probléma az internyet kérdése volt, így hát kezdem ezzel. Eddig egy 10 GB-nyi adatforgalomra hitelesített mobilnetet használtunk, ami kicsit olyan érzés volt, mint amikor szívószálon keresztül próbálunk levegőt venni a víz alatt: annyira elég, hogy ne fulladj meg, de komfortosnak nagy jóindulattal sem nevezném. Mivel a net az egyetlen kapcsolatunk kb. a külvilággal (kapcsolattartás az otthoniak felé, melókeresés, ügyintézés estébé) fontosságát nem hiszem, hogy kell ragozni. Elég sz@r úgy netezni, hogy folyton azt kell figyelned mit nézel meg (nem HD filmekre gondolok), sőt még az automatikus frissítéseket is kikapcsolod minden gépen (nem csak az okoskodótelefonodon), mert simán leránt pár száz megával, ha nem figyelsz.

Szóval, amíg nem volt saját albi (tudom, hogy nem albi, de nem fogok bérleményt írni, mert akkor mindenki egy nyikorgó faparkettás, magas belterű polgári lakásra fog gondolni, amiből itt nem sok van), addig a vezetékes netet nem tudtuk beköttetni, de ez az akadály 3 hete elhárult, így nekiugrottam kiválasztani a legjobb ár/érték arányú szolgáltatót. No, most legyünk kicsit megértőek a kenguruugráltató barátainkkal – mert nagyok a távolságok és rövidek a kábelek – és fogadjuk el, hogy itt csak kétféle netből lehet választani, a lassabb és drága (ADSL), valamint a kicsit gyorsabb és még drágább közül (NBN – National Broadband Network). Igazából az utóbbit csak akkor választhatod, ha jó helyen vagy, mint Juliska néniék a Posta/Matáv telefonhálózat bővítésekor. Question EverythingSzóval felénk csak ADSL volt elérhető, pedig eléggé a belváros közelében vagyunk, de annyi baj legyen. Kínomban, már a betárcsázós netre is előfizettem volna. Vannak mindenféle adatcsomagok, mint a mobilnetnél, csak nagyobb kiszerelésben (100-500 GB), de néhány kegyes szolgáltató ad unlimited csomagot is. Nekünk volt behoznivalónk, így erre neveztünk be, némi pénzmagért menet közben is lehet csomagot módosítani, majd mérem, hogy mennyit használunk, aztán igazítunk. Megrendelés leadva, „Pending státuszban pittyegett kb. 10 napig, aztán kiírták, hogy x napon bekötésre kerül. Vártam, hogy majd egyeztetnek időpontot, mikor jönnek ki bekötni, de időpontot nem kaptam csak e-mail-t (szerencsére ezek már nem leveleket postáznak, pedig érdekes módon erre egy csomóan rá vannak kattanva, mindenki levelezni akar veled, főleg a hivatalok, meg az egészségügy), hogy aktiválták a netet, örüljek. Örültem is, addig, amíg be nem akartam dugni az otthonról hozott jó kis Linksys netcsiholó dobozkámat a fali csatlakozóba.

Intermezzo: az ausztrálok sokat unatkoztak a 80-as évek végén, 90-es évek elején – mikor beütött az internet – és két MadMax film, meg koalaviadal között kifundáltak maguknak egy csatlakozószabványt, amit a világ jelentős része elől (értsd mindenki) eltitkoltak. Ez egy okos moduláris aljzat lett, amibe csak az abók által készített, uszadékfából faragott csatlakozókat lehet bepaszírozni. Az csinál belőle RJ-11-et (telefoncsatlakozó), RJ-12-őt vagy önkényuralmi jelképet, amit szeretnél. Sikerült beszerezni egyet Petitől (ők is új arcok errefelé és összecimboráltunk), ugyanis egy DickSmith-ben tizenx AUD-ért vesztegetnek egy darabot az indiai Ned Kelly-k, annyiért meg Kína teljes éves termelését fel lehet belőle vásárolni, nem mellesleg.

Csati megvolt, kábel bele, de LED-ek nem villognak a routeren. Fejvakarás, telefonálgatás a szupportnak (angolul elmagyarázni amit látok, vagy nem látok és próbálni szűkíteni a hibalehetőségeket) helyszíni segítségkérés pedzegetése. Az 220 AUD lesz, ha nem náluk van a hiba és hiába jönnek ki. Hoppácska, akkor mégis csak átgondolom még egyszer hol lehet a gond.

A bazinagy távolságok miatt ugyanis itt úgy működnek a dolgok, hogy nem küldenek ám mindenhova egy bakancsos, napszemüveges, kertészkalapos Krokodil Dundee-t, a netet beüzemelendő. Crocodile DundeeA te dolgod, hogy az ő beállásuktól (ahol lejön a telefonkábel a póznáról bele a dobozukba) a lakásodban lévő aljzatig eljusson a delej. Ott neked kell végére tenni egy varázsdobozt, amibe beírhatod a kapott login nevet és jelszót (éljen a PPPoE). Mivel ez egy többlakásos komplexum, valaki egyszer, amikor megépült (mikor Linda Kozlowski még csinos menyecske volt és nem egy Hutt), behúzta a csirkebelet a falakba és bekötötte helyi, illetve a központi rendezőbe. Minderről csinált egy szexi kötéslistát/jegyzőkönyvet, oszt ment isten hírével. A kötéslistát azóta slózipapírnak használják a posszumok, a bekötéseket meg vagy babrálta valaki vagy nem. Sikerült kinyitni a dobozokat és belekukkantanom, de multiméter hiányában félfarú órásnak éreztem magam.

Még tettem egy uccsó kísérletet a helyi kompjúter shopban, hátha van ötletük, hol lehet fekália a palatschinkenben, mikor megkérdi tőlem a mókus, hogy biztos van-e modem a router-emben. Ó „Te magasságos!” Mondaná Doc Brown és visszamenne az időben, hogy jól picsánrúgja saját magát (vagy Marty-t).

Hát igen, el lettem kényeztetve a nagy fővárosunkban. ADSL-lel asszem egyetem elején találkoztam még otthon, ahol T mindent telefonvonalon akart adni, még a mobilt is, így hát nem is jutott eszembe, hogy biza ide köll egy modem is. Olyanom nekem nem teccik lenni, ezért nincs villogás, meg korlátlan ingyenmozi. Tudtam, hogy ha rákérdezek, hogy van-e neki, akkor rögtön eladási helyzetet teremtek és hát nekem sincs itt könnyű dolgom, neki se legyen, meg nehogy má’ rámsózzanak egy WiFi-s csillagvizsgálót, mikor nekem csak egy modem kell, amin elől bemegy a halló, hátul meg kijön a vicces videó, úgyhogy megköszöntem és angolosan távoztam. Gyorsan feltúrtam a netet, szereztem egyet használtan (12 AUD-ért), amiért reggel 9-kor 2×10 km-t tekertem (itt a sarki közért is fél napi járóföld, pedig a városban vagyunk) egy öltönyös fazon melóhelyére, aki azt mondja cuki az akcentusom, francia vagyok-e? Nem volt nálam bagett, azzal jól fejbek@rtam volna így reggel 9-kor fél órányi hegynek felfele tekerést követően. Alig láttam még a csipától, így sikerült jól leejtenem lányos zavaromban az eszközöt miközben pénzeztünk. Ilyen az én formám, de azért reméltem, hogy nem lett baja. Persze nem működött. Egyébként is kincstári darabnak tűnt, valszeg a Szent Jobb a Bazilikában ezt szorongatta már pár évtizede.

Ekkor már úgy voltam vele, hogy pityergek kicsit a sarokban embriópózban, miután egy hete fizettem a net-et, az elmúlt egy hetemet a hibadetektálásra kúrtam el, de még mindig nem sikerült működésre bírni világháló lokális csápját. Aztán Peti tippjére találtam egy boltot, ahol olcsón árultak ilyen motyókat, nem is kellett csak egy Tour De France-ot lenyomnom érte és szereztem egyet 21 AUD-ért, újonnan.

Érdekes módon meglepően kevés bolt foglalkozik itt számítástechnikával. Lehet, otthon nem nagyon ül PC előtt az átlagember, mindeki MacBook-ot vesz magának. (Erről jut eszembe találjátok ki mi az a Macca’s. Megfejtés kattintás után. Annyit segítek, hogy hasonló, mint az Éhes Jancsi.) Valszeg az egyik felük pecázik, a másik meg néz maga elé és próbál rájönni, hogy mitől érdekes sport a krikett (nem az).

Hazahoztam, bedugtam mindent a megfelelő helyre és így örültem magamnak:

Internet_Unya

Juhéé. Azóta letöltöttük a fél internetet, siessetek ti is, mer’ nem marad.

Magyarok Új-Zélandon

Vándorboy 2009 elején járt a világ túloldalán, ahol többek között magyarokkal is volt alkalma találkozni, mert ugye mi mindenhol ott vagyunk, majd “papírra” vetette az élményeit. Beszámolójában kitér az 56-os disszidánsokra és mesél azokról a fiatalokról is, akik kalandvágyból vágtak neki az ismeretlennek.

2009 februárjában jártam Új-Zélandon, ahol kiderült, hogy a vendéglátóm legjobb barátnője magyar, így hát találkoztunk vele másnap. Kémikus, de hobbiként a konyakmeggyet népszerűsit, no persze főleg azért, hogy könnyen behozhassa a kedvenceit. Ki gondolná, hogy a konyakmeggy is magar? Gerbeaud EmilPedig de. Feltalálója, Gerbeaud Emil, Svájcból emigrált Magyarországra 1884-ben, és ott honosította meg ezt az édes csodát. Hoppá!

A lényeg, hogy másnap lesz a magyar klub összejövetele. Lám-lám, ami nem jött össze Ausztráliában, azt itt a sors összehozza nekem. Mindig vágytam találkozni hamisítatlan disszidensekkel, hogy visszarepítsenek az időben a történeteikkel.

Bevezetésként pingpongozok a frissen kiköltözött erőkkel, és közben beszélgetek velük. Ők,  a fiatal bevándorlók, maroknyian vannak csak. A dán klubban van az esemény. Kb. 30-40 ember gyúlt össze, jórészt a 40-50-es években kikerült idős emberek, hogy meghallgassák Dr. Ábel András előadását a teremtésről és a Big Bang-ről. András 56-os repülőmérnök, aki a kivégzése elől menekült külföldre.

Ma a Sydney egyetemen tanít, találkozott Teller Edével és Fidel Castróval is, az Aucklandanyagfáradás terén folytatott kutatásai pedig a Nobel-díj bizottságának érdeklődési körébe is bekerült. Kalandos életét papírra vetette és könyvekként jelentette meg, így tudhatunk többek között az atomtitkokról, az U2-ről, a CIA-ról és még sok egyéb érdekességről. Szépen beszél magyarul, de már pár szó inkább angolul esik a nyelvére ki neki is, így ötven év után (nekem már pár hónap után is).

Szóval mi szél fújta őket erre? Volt, aki azért jött, mert a férje ment, van, aki elolvasta a kommunista kiáltványt és ráeszmélt, hogy azt nem akarja. Volt, akinek elege lett, és Aucklandéhbérért nem akarta építeni a szocializmust. Volt, akinek volt egy találmánya, Venezuelába ment volna megvalósítani a tervet, de nem engedték ki. Hát ment később, 1956-ban.

Volt, aki munkástanács vezető volt, neki mennie kellett. Legtöbben egy szál ruhában ugrottak fel egy nyugatra tartó teherautóra a forradalom utolsó napjaiban, aztán Bécsben várták a sorsukat.

Volt, aki a táborban egy napi ismerettség után megházasodott, aztán életük végéig kitartottak egymás mellett. Elképesztő életutak, itt egy teremben. A menekülttáborokban vártak, majd ahova engedélyt kaptak, oda utaztatták őket bérelt repülőkkel. Ausztrália vagy Amerika? Csak a véletlenen múlt, hogy ki hol kezdhetett új életet.

Volt, aki rögtön talált munkát, és pár hét után már motorja is volt. Volt aki évekig krumplin élt, hogy vehessen egy házat ahova a gyerekük születik.

A legtöbben semleges érzéssel vannak Magyarország felé. Nincs nosztalgia, nincs harag. Persze itt mindenki jobban tudja, hogy mit kell otthon tenniük a politikusainknak, és nekünk, osztják a tanácsokat.

A fiatalok többnyire kalandvágyból jöttek Új-Zélandra, és mivel szakmunkás hiány van erre, aki szakmával bír könnyen boldogul. A diplomások letelepedését megkönnyítettek hivatalosan, de ha a felszín alá nézünk, kiderül, hogy a fele sem igaz. Lestoppoltam egy Aucklandholland fül-orr-gégész nőt, aki ide telepedett le, de a szakmai szervezetek nem akarják az idegen munkaerőt befogadni, és így nem is kapnak azonos fizetést. Naná, mindenki félti a pozícióját. Pedig biztos vagyok benne, hogy az itteni oktatási rendszer színvonala az európai alatt van.

No, mindegy, az ötlet jó, hogy a kiművelt munkaerőt elcsábítsák a szegényebb országoktól. Újfajta gyarmatosítás…

Sok magyar csak bevásárolni jött el, hoszen van itt minden jó, mi szem-szájnak ingere: hurka, kolbász, káposzta, paprika, tokaji és egri bor, zsír, sonka. Az előadás után vacsora magyar nótával. Nos, igen, ez az “országimázs”. Cigányzene nótával. Brr.. Kötelességemnek éreztem, hogy megmutassam mi is a magyar népzene, és szerencsére az egyik fiatal lány tagja az itteni hattagú táncegyüttesnek, és ő értékelte erőfeszítéseimet. De az idősebbeknek maradt a jó ebedhez szól a nóta…

AucklandAkinek maradt rokona az rendszeresen (1-3 évente) hazalátogat, és hozzák ide a szlovák leves port. A többiek már nem. “Itt élek, ez a hazám…”

15 évig volt magyar rádióadás, havi 45 perc, de már öregek, és nincs aki csinálja helyettük. Persze lenne, de mást csinálnának, mint amit ők elképzelnek, így inkább semmi ne legyen, s lehessen sírni, hisz magyarok vagyunk.

Nos, én évekig csináltam rendszeresen rádióműsort Magyarországon, és úgy érzem inkább az akarat hiánya, illetve az új erők retardáltatása miatt szűnt meg a műsor. Szomorú. Amikor helyiekkel beszélgetnek, nem kerül szoba a történelem, a múlt, állítólag a kiwiket (új-zélandiak) nem érdekli a történelem. Végülis, amijük nincs, az miért foglalkoztatná őket?

Volt kezemben a hetente Melbourne-ben megjelenő újság, a Magyar szó (ott még igen jelentős  számú magyarság él). Kiállítás Magyarországról 10 éve volt utoljára, de magyar napokat az akkori siker ellenére sem terveznek. Pedig jó alkalom lenne az itt élő ezer magyarnak feleleveníteni elszáradó kapcsolatukat a kultúrájukkal. De persze így 50 év távlatából már egyre kevesebb erre az igény. Pedig én annyi mindent tennék… de igény nincs rá… Lassan elpakolunk, összesöprünk, és hátrahagyjuk kiürült, pár órája még magyarokkal teli dán házat.”

Közlekedj okosan Ausztráliában!

Kata és Tamás egy éve élnek Down Under. Pontosabban Ausztrália keleti partján, Brisbane-ben. Kiköltözésükről és izgalmas életükről blogjukon is olvashattok.

Ausztrál vonatAusztráliában a bal oldalon (a rossz oldalon :)) közlekednek az emberek minden szempontból. Az egy dolog, hogy kocsival, busszal és bicóval a bal oldalon kell menni, de a vonatok is fordítva közlekednek, sőt, ami a legviccesebb, hogy az emberek a járdán is a bal oldalon haladnak. Ha nem ott mész, akkor valszeg külföldi vagy, mert a helyiek nagyon figyelnek arra, hogy a járda bal oldalán haladjanak. Egy ismerőstől hallottuk, hogy bizony már meg is szólták érte, amikor nem a bal oldalon sétált.

Vagy ott van pl. a mozgólépcső. Tök szép kulturáltan viselkednek rajta, mindenki libasorban áll a bal oldalon.

Brisbane suburb-ökre van felosztva, összesen kb. 500 db van belőlük, szóval nem piskóta a város mérete. Mi Annerleyben lakunk, közel a belvároshoz, de épp elég messze tőle.

Ausztrál vonat belülrőlAz itteni tömegközlekedés nagyon gyerekcipőben jár, de legalább jó drága. 🙂 A város zónákra van felosztva és annyit fizetsz, ahány zónán keresztül kell utaznod. Illetve nem mindegy, hogy mikor utazol: peak-ben (csúcsidő) vagy off-peakben (csúcsidőn kívül). Peak csak hétköznap van, hajnal 3-tól reggel 8:30-ig és délután 15:30-19:00-ig.

Off-peak pedig hétköznapokon 8:30-15:30-ig és 19:00-től hajnal 3-ig. Valamint hétvégéken és ünnepnapokon egész nap.
Vagy minden egyes utazásnál papír alapú jegyet veszel (ez a legdrágább opció) vagy pedig kiváltasz egy Go Card-ot (plasztik kártya), amire aztán rendszeresen töltögeted fel a pénzt. És sajnos sok kell rá, mert ahogy említettem nagyon drága a tömegközlekedés. Bérlet nincs. A diákoknak meg a nyuggerekeknek van kedvezmény.
Felszállás előtt és leszállás után le kell pittyentened a Go Card-odat a kihelyezett terminálokon. Ez mindig kiírja, hogy mennyi mani maradt még a kártyádon (sajnos baromi gyorsan elmegy a feltöltött pénz…).
Ausztrália Go Card Íme egy példa, hogy mennyibe kerül 1 utazás (ezek után senki nem fogja azt mondani, hogy a havi BKV bérlet drága). Ha otthonról be szeretnék menni a CBD-be (Brisbane belvárosa), az tőlünk 6 megállóra van vonattal (ami itt olyasmi szerepet tölt be, mint otthon a metró), kb. 18 perc utazás. Mindezért a kis utazásért van pofájuk csúcsidőben 4.14 AUD-t / csúcsidőn kívül 3.32 AUD-t elkérni egy útra. Ha mákom van és 1 órán belül visszaérek az állomás területére (tehát lepittyentem a kártyámat a belépőkapuknál), akkor nyert ügyem van, mert csak 1 utat kellett kifizetnem, a hazaút ingyen volt. Ha hosszabb időre kell a belvárosban tartózkodnom, akkor az szívás, mert akkor még egyszer ki kell fizetni a hazautat (csúcsidőben 4.14 AUD, csúcsidőn kívül 3.32 AUD ). Tehát egy ilyen kis több, mint 1 órás kaland csúcsidőben 8.28 AUD, ami durván átszámítva 1800 Ft, csúcsidőn kívül pedig 1400 Ft körül van.
Egy még egyszerűbb példánál maradva: ha csak 1 megállót szeretnék utazni, akkor azért is ki kell pengetni 3.53 AUD-t (kb.750 Ft) csúcsidőben,  2.83 AUD-t (kb. 600 Ft) csúcsidőn kívül.
Van egy olyan “szuper” opció, hogyha 1 héten belül (hétfőtől vasárnapig) minimum 9x utazol tömegközlekedéssel, akkor a hét hátralevő részében már ingyenesen tudsz utazni. Még sosem sikerült ezt az ingyenességet elérni.
A vonatközlekedés okés és pontos (és ráadásul hétköznap 15 percenként jár az összes vonat), de azzal sajnos nem lehet mindenhova eljutni.
Ausztrál busz
A buszozás sajnos nem túl megbízható, ráadásul ha ismeretlen környékre mész, akkor bajban leszel, hogy hol kell leszállnod, mert a busz nem áll meg minden megállóban, csak ha előre jelez az ember. Viszont a megállókat nem mondják be vagy írják ki előre (kivéve néhány járatot). Ilyenkor jól jön a telefonban lévő “GDP”, azzal könnyebb követni a busz útvonalát.
Ausztral busz - kézjelHa fel szeretnél szállni egy buszra, akkor pedig meglepő módon a balkáni “integetős” módszert kell alkalmazni. Ha nem integetsz, akkor nem áll meg a busz és csak nézel, mint hal a szatyorban. Vagy pislogsz, mint pocok a lisztben.

Illetve tömegközlekedés címen lehet még hajókázni is, a neve CityCat. Ezt eddig még csak egyszer próbáltuk ki, mert
nem igazán esett útba. Viszont baromi gyors és élvezetes, szóval nagyon állat lehet nap mint nap ezzel járni munkába.Ausztrália City Cat

Sajnos azonban itt az elsődleges közlekedési eszköz az autó. Gáz, de még egyedül utazni is olcsóbb vele, mintha tömegközlekednél. Szép Új Világ… Külsőbb kerületekbe egész egyszerűen nem igazán lehet eljutni tömegközlekedéssel. Mert mondjuk elvisz valameddig a busz vagy a vonat, de leszállás után a maradék utat gyalog kell megtenned, viszont rájössz, hogy sok helyen nincs járda vagy zebra, hogy át tudj kelni a túloldalra vagy hogy tudd folytatni az utadat a célállomásig. Amíg nem volt kocsink, szembesültünk ezzel párszor, páratlan élmény…
Mivel nem sokan gyalogolnak, így bár hiába szélesek az utak, ha van is járda, az csak egyszemélyes.

A bringa még a lehetséges közlekedési opció, de ahhoz eléggé edzettnek kell lenned, mert bizony igen szép dimbes-dombos a vidék. Néhol olyan meredekek az utcák, hogy akkor sem jársz jól, ha leszállsz a bicódról és tolod a járdán, mert sokszor magadat is nehéz felfelé vonszolni, nemhogy még egy bringát.

Az autós közlekedés jóval nyugisabb itt, mint otthon. Nincsenek anyázások, beintések, leszorítások, kielőzések. Viszont sok a béna sofőr. Szüttyögnek, tötyögnek. Zöldre vált a lámpa, de még szeretnek várni fél percet, mielőtt elindulnak. Ne kérdezzétek, hogy ez miért van…
A lámpák pirosról egyből zöldre váltanak, a narancssárga kimarad. Viszont “visszafele”, tehát, amikor zöldről vált pirosra, akkor van narancssárga.
Olyan, hogy zöld hullám, az itt ismeretlen fogalom.
Igyekszik mindenki betartani a sebességkorlátozásokat, mert durván büntetik a sebességtúllépést. Egy ismerős mesélte, hogy 60 helyett 68-al ment (lejtőről jött le és ott ugye könnyen meglódul a kocsi) és kapott egy cuki 150 dolcsis büntetést érte. Nájsz.
Ja és még egy érdekesség: ittasan is vezethetsz. Na jó, max. 0,05% lehet a megengedett véralkoholszinted.