Az elmúlt hónapokban kissé csöndben voltunk, és aki ismer minket, az tudja, hogy ez olyan, mint amikor a kisgyerekek a nagy zsivajlás után egyszercsak csöndben maradnak egy szobában: tuti valami rosszban sántikálnak. És ez így is van. Ugyanis pár hónapja kitaláltuk, hogy 3.5 Ausztráliában eltöltött év után végre eljött az idő, hogy nekivágjunk az egyik legnagyobb bakancslistás álmunknak, azaz körbeautózzuk ezt az országot, kontinenst Pufival, a 17 éves 4x4-es kisbusszal. A terv az, hogy március 31-én elindulunk és 4 hónap alatt levezetünk nagyjából 20.000 km-t, amiből akár könnyedén 25-30.000 km is lehet. Habár már az országba való megérkezésünk óta dédelgettük ezt az álmot, komollyá csak 2016 novemberében vált. Akkor egy zúzósabb nap során Andi küldött egy sms-t Nekem (Z), hogy „márciusban induljunk el a Nagy Útra”. Én is és Andi is akkor már hónapok óta küzdöttünk a korábbról már jól ismert érzéssel, hogy bár szuper munkahelyünk van, a világ egyik legszebb országában, városában élünk boldog párkapcsolatban, de ez a tipikus 9-5-ig (ami az esetemben inkább 8-7, Andi esetében pedig gyakran 6-6-ig) tartó mókuskerék egyszerűen nem nekünk való. Még Sydney-ben sem. Pláne úgy, hogy pontosan tudjuk mennyi majdhogynem érintetlen természeti csoda vesz minket itt körül ezen a kontinensen. Ahogy azt a korábbi bejegyzéseinkből láthattátok, igyekeztünk megnézni annyi érdekességet, amennyit csak tudtunk Sydney-től 1000 km-re északra és délre, de a látványosságok java bizony mind messzebb van már, azokat nem tudjuk egy hosszú hétvége alatt meglátogatni.

[...] Bővebben!


Amikor gimnazista voltam, az angol tanárunk a házifeladatokat legfőkébb tesztkérdésekre, és munkafüzetben kitöltendő feladatokra koncentrálta. Házifeladat: 14. oldal, 2-es és 3-es példa. Szevasztok. Kizárólag azok az osztálytársaim középfokuztak a gimnáziumban, akik külön nyelvi órákra jártak. Többségünk az egyetemi évei alatt tanult meg angolul, én például csak 35 éves koromra. (addig nem érdekelt az angol, és nem is kellett, de ez egy másik történet)

Azóta eltelt több, mint 20 év, és a nyelvi oktatás állami iskolákban semmilyen szinten nem emelkedett. A 18 éves unokaöcsém jövőre érettségizik, általános és gimnázium osztályaiban végig tanult angolul, azaz 12 éve angolozik, de alapvető társalgásra nem képes. A 16 éves keresztlányom a középfokú írásbeli nyelvvizsgát múlt héten tette le, mindezt úgy, hogy szeptember óta magántanárhoz jár (havi 20 000 Ft költség), a törökbálinti gimnázium nyelvoktatási színvonala nem készítette fel megfelelően, még úgy sem, hogy a nulladik évfolyamon csak angolul tanult napi 4 órában. A másik 16 éves unokaöcsém angolja szintén értékelhetetlen, beszélgetni senkivel se tudna. 13 éves unokahúgom kb. mondókákat ha tud.  

És mindezt hasonlítsuk össze a skandináv országokkal: A gyerekek szintén általános iskolában kezdenek el angolul tanulni, de 12 éves korukra már képesek társalogni bármiről nyilván az ő szintükön, a saját maguk kommunikációs képességeikkel. Gimnáziumra az angoltudásuk második nyelvként értelmezhető az életükben, bármikor átváltanak angolra a svédből/dánból/finnből. Nem, nem vesznek magánórákat, és nem tanulják napi 5 órában az angolt. Ugyanannyi angolórájuk van egy héten, mint egy átlagos gimnáziumban Magyarországon. Heti 3-5 órában tanulnak angolul. 

Hogy mi a különbség? A tanárjukat motiválja, hogy megtanítsa őket angolul. Házifeladatként esszéket ad fel nekik, amiket másnapra be kell adniuk. Egy-két oldalas dolgozat arról, milyen filmet láttak legutóbb és az miről szólt. Mi történt velük a hétvégén stb stb. A tanár van annyira kreatív, hogy feldobjon mindig új témát, és esszét írasson velük róla. A gyerek képtelen tanulni, ezt nem lehet szünetben a padtársról lemásolni. A dolgozatát legközelebb visszakapja kijavítva. 

A skandináv országokban a tanár megrendelheti a legjobb tankönyveket és munkafüzeteket. Használhatják az internetet nyújtotta nyelvtanulós applikációkat, az iskolákban alapfeltétel az ipad vagy más táblagép, minden gyereknek van okostelefonja, a wifijük erős. 

A skandináv nyelvekhez az angol jobban haosnlít, azaz a gyerekek könnyebben tanulják meg, mint a magyar gyerekek. 

Miért nem tudja ugyanezt egy Magyarországon tanító angol tanár? Mert MINDEGYIK húz haza 14.00-kor, hogy megkezdhesse a magánóráit, amit estig tol, és mindezért kap óránként adómentesen 3-4-5 ezer forintot. A teljes havi fizetése meg 200 ezer forint. (Nyilván a bére függ attól, hogy hány éve tanít, és milyen pótlékokat kap. Én itt átlagfizetést számoltam). Este 20.00 után nem fog hozzálátni 30 db 2 oldalas esszét kijavítani másnapra. A szakmai tudását a magántanítványaira fókuszálja. 

Emelett egy Magyarországon tanító nyelvtanár a legsilányabb tankönyvet rendelheti meg, mert a tankönyvi keret 15 000 Ft, amiből minden tankönyvet fedezni kell. Emiatt a tanárok úgy spórolnak, hogy nem tanítják le a tankönyv összes sorozatát az iskola végéig, azaz mesterségesen visszatartják a tananyagot. Ha a szülőktől külön kérik, hogy vegyenek tankönyveket és hozzák be az iskolába, az törvénytelen, és ezért a tanárt feljelenthetik. 

Az iskolák számítógépesparkja gyatra. A tanár ugyan fénymásolhat jobb tankönyvekből, de limitált oldalszámban, ami a töredékét sem fedezi a szükségesnek. 

A fehér táblához tartozó filcet megkapják a tanárok év elején, ami az eéső három hónapra elég, utána a tanár a saját fizetéséből veszi a filcet. 

A nyelvtanuló szoftvereket, applikációkat nem tudja az iskolai órákra bevonni, mivel a gyerekeknek nincs mobilinternetjük, a wifi pedig nem engedi be minden gyereket korlátlanul, vagy egyáltalán nincsen wifi az iskolában. 


Harmincadik hosztom a 40 éves Luca volt Rómában. Informatikai tanácsadó egy tanácsadó cégnél. Ő is, mint Adriano, válaszolt a nyilvános hoszt keresésemre, és meghívott az otthonába. Luca Guidonában lakott, ahova 50 perces vonatút vitt a Termini vasútállomásról. Ő volt a második hosztom, és már három napja Rómában voltam. Az első hosztomról egy következő posztban írok. 

Megérkezésem után egyenesen elautóztunk egy közeli óriási élelmiszerüzletbe bevásárolni, mivel nála is főzni szándékoztam reggel és este. Vettünk mindenféle nagyon jó olasz alapanyagokat a ketogén reggelikhez és vacsorákhoz. 40 euró volt a számla, amit a tiltakozásom ellenére Luca kifizetett a kasszánál. Nekem is sokszor főztek már a vendégeik, de mindig kizárólag ők vették meg a hozzávalókat. 

A nappaliban kaptam szállást egy kihúzható kanapén. Átöltöztünk, és elmentünk futni. Azt mondta, hogy egy nagyon jó helyre fog vinni, de egy záptojás szagú sötét helyre autóztunk, valószínűleg egy gyár lehetett a környéken, nem kérdeztem. Szervízutakon futottunk 5 km-ert. Luca fél éve nem futott, és konkrétan másfél kilométer után elkezdett nagyon szenvedni. Ugyan továbbra is tartottam a tempót, de megszántam és a tervezett 7 km helyett csak 5 km-ert kocogtunk. Nem akartam kinyírni a vendéglátómat az első nap. Végtelenül büszke voltam magamra, hogy nem csak megutaztattam a futócipőmet, hanem használtam is. 

Utána hazajöttünk, és gyakorlatilag a találkozásunk után már rögtön szembesültem a problémával, hogy Luca nem beszél angolul. Amit én mondtam neki, abból gyakorlatilag nem értett semmit, ha meg ő beszélt, akkor egymás után pakolt angol szavakat, amiknek nem sok értelme volt, de ha az egész mondandóra egyben figyeltem, akkor nagyjából lehetett követni mit akar. 

Luca a kezdő nyelvtanulók hibájában leledzik még, hogy angolul úgy beszél, hogy az anyanyelvéből indul ki és ahhoz viszonyít mindent. Nem angolul gondolkodik, az angolt nem külön nyelvként kezeli, külön logikával, nyelvtannal és szókincssel, hanem mindent az olaszhoz viszonyít és fordít. Mikor mondtam neki valamit, láttam, hogy nem érti, és definiáltam neki a szó jelentését, a reagálása mindig kivétel nélkül az volt, hogy egy olasz szóval reagált rá. Azaz megértette, és egyből mondta hogyan van az olaszul. Próbáltam neki elmondani, hogy teljesen mindegy, hogy van olaszul, mivel én nem tudok olaszul, és most épp angolul próbálunk kommunikálni, ezért a fordítgatós módszere a mi beszélgetésünkön nem segít. De rajta sem!

Áttértem egy óvodai angol szintre, mondjuk 'we go city now', kb. ezzel lehetett boldogulni. Mindezek mellett Luca egy fantasztikusan kedves személyiség. Rettentően türelmes, és hisztitűrő. Időnként kissé hevesebb és türelmetlenebb (értsd: bunkóbb) reagálásaimon sem sértődött meg. A kommunikációnk egyik alapvető problémája az volt, hogy Luca nem ismeri az angol számokat. Pl. mesélt egy helyi politikusról, aki az önkormányzati választási kampányára 100 millió eurót költött közpénzből. Mondom 100 millió? Az lehetetlen, mert az rengeteg. Erre félrenéz, számol magában, majd kijavítja magát: 1 millió. Hát mondom szerintem az teljesen reális, és nem is annyira sok (ha mondjuk saját pénzéből fizetné). Értitek, az olaszok felháborodnak a plakátozásra költött összegek miatt, úgy többségében. Nálunk a szavazóbázis kis része háborodik fel ugyanezen, ezért is lesz a Fidesznek jövőre is kétharmada. 

Egyébként vannak komikus elemei az olasz politikának is. Például az oktatási miniszternek nincs diplomája. Lucának sincsen, és ő is politikus akar lenni.