Laosz – az érintetlen kommunizmus

Vándorboy igazi világutazó, aki 22 éve jár-kel a Föld legérdekesebb, leglélegzetelállítóbb helyein. Általában stoppal utazik és CouchSurfinggel száll meg, de attól sem riad vissza, hogy igazi világvándorként egyedül, a csillagos ég alatt töltse el az éjszakát. Írásai mindig nagyon érdekesek, és életvitelének, valamint filozófiájának köszönhetően igen különleges szemszögből világítanak rá a világ dolgaira, valamint az adott ország kultúrájára és szokásaira.

Hát nem a netezők paradicsoma Laosz, az már biztos. Ezeket a sorokat már a fővárosból Vientian-ból gépelem, bár néha keresztbe tesz az áramszünet.

Laosz egyenlő egy utazással a múltba. Nos, persze ehhez nem kell idáig utazni, elég, ha az ember kiruccan Budapestről 70 km-re, keletre… Az országról ugye nem sokat tudunk. Maximum annyit, hogy mérete 2,5-szerese Magyarországnak, 6 millió lakosa van és a vietnámi háborúban itt húzódtak az utánpótlási útvonalak. Emiatt többet bombázott hely volt mint maga Vietnám. Ha sarkítani akarnék, akkor azt is mondhatnám, hogy itt dőlt el a háború… De nézzük meg milyen idejönnie egy független hátizsákos utazónakÜ

Már ahogy közeledek a határhoz, egyre szegényesebb benyomást kelt Thaiföld. Az emberek öltözete sem olyan modern már, mint az ország többi részén. Lelassult az idő. Ehhez az állapothoz aránylik a turisták száma is: nincsenek turisták.

Ubon Ratchathaniban jól megutaztattak, így kétségessé vált, hogy határzárás előtt ki tudok e jutni az országból, mert még két autóbusznyi átszállás hátra van Chong Mek faluig. Ott az egyik bürokrata kiderítette, hogy “overstayed my visa”, és napi $5 büntit kell az ország népére hagyományoznom. Ez az összeg nekem itt a napi létemet fedezte volna mindenestől, ha szerényen élek (értsd: ha nem engedek sokat a hasam extra csábításainak).

Próbáltam meggyőzni, hogy a beutazásnál 29-e volt bepecsételve határidőnek. Hajthatatlan maradt a szó szoros értelmében, és szép lassan egy halom papírt kezdett írogatni, nem törődve azzal, hogy közben délután 6-kor bezár a Laoszi határ. Érdekes konstelláció a bürokráciával való találkozásaim, az egyén és az állam viszonyában, hogy a “társadalmi szerződés” hogyan válik egyoldalúvá az egyén rovására. Persze a modern nyugati államokban már próbálják helyreigazítani ezt a viszonyt, például sok országban már az önkormányzati hivatalok szolgáltatásnak tekintik működésüket. De sajnos sok országban ők, a bürokraták, még az önkény megtestesítői. Itt sincs ez másképpen.

LaoszEz a viszony egy örök személyes feladatom, vívódásom: hogyan is férek bele egy rendszerbe (bármelyikbe), és ha beleférnék, akkor miért nem? Hégel jogfilozófiájában megállapítja, hogy a „magánszemélyek kapcsolatrendszerbe lépnek egymással, ami úgymond tényleges igazságot és erkölcsiséget csak az által kapnak, ha tagjai az államnak, amelyben egyesülésük szerződéssé lesz.”


A Thai-Laosz határon

A pénzbírság leperkálása után (nincs mentség), átballagok a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság oldalára, hiába van vízumom, 70 Bath-ra levesznek a határátkelésért. Erről beszéltem a társadalmi szerződés kapcsán. A pecsétért? Belépődíj? Vagy csak uzsonnára kell? Nem kapok választ, ráadásul a 100 Bath-ból Kip-pel (Laosz pénzneme) adnak vissza. Ppersze olyan árfolyamon váltják, hogy én húzom a rövidebbet. Pénzváltó nincs a közelben és akkor még nem is akarok összeesküvéselméletet tákolni, mert a napnál világosabb a helyzet. Már sokszor voltam ilyen kényszerítőkben. Ez is az utazással jár.

Sok opcióm nem volt, hát adózok a hatalomnak – és az általam nem aláírt, de a pénz kifizetésével hitelesített – társadalmi szerződésnek.

Maradj otthon! – súgja az egyik énem, és akkor nem kényszerülsz ilyen viszonyba. Erre a másik énem: otthon sem jobb, csak folyamatos és ezért rosszabb.

Szóval a kisebbik rossz (az utazás) választása után átballagok a “minibuszig”, amely nem más, mint egy átalakított platós 3 x 1,5 m2 rakfelületű teherautó. Bezsúfolódom 25.-nek, de csak nem indulunk. Még várunk pár embert, és persze csomagokat, hogy ki legyen használva a járgány és legyen elég profit, ahogy az egy határmenti falutól elvárható. Tudom nem nagy kunszt ez, miután már 14 magyar zsúfolódott Trabantba, de itt egy óra utazás következik a produkció után. Sebaj, csak érjünk már oda.

LaoszSzemben kígyózó kamionsorok állnak. Ők a mai átkelési szeánszról lemaradnak, mert mindjárt bezár a határ. Bezár! Ez a klasszikus példája a nem szolgáltató jellegű hatalomnak.  Hogy ki kiért van az állam és az egyén (köz) viszonyában? Az megint kérdésessé (azaz itt válasszá) válik. A teherautós átkelési-, átvizsgálási-, ügykezelési-, és karantén díjak viszont precízen ki vannak függesztve. A kötelezettségeink.  De a hatalomé?! Cserébe napokig várakozhatnak a határon a szerencsétlenek. Fizetnek, és cserébe nem kapnak szolgáltatást. Ennyi. Tetszettek volna forradalmat csinálni. De persze az messzire vezetne, hogy az sem old meg sok mindent, csak lecserélik a szennyest, és az új is hamar elpiszkolódik, mert hasonló minták, alapértelmezés és viszony alapján működnek, akkor mit ér, és mitől lenne más az eredmény?