A Velencei-tó északi partján elterülő Velencei-hegység rengeteg különlegességet rejt mindenki számára, aki kicsit is fogékony a geológiai, földtani érdekességek iránt, vagy egész egyszerűen csak szereti a szépet. A magassága alapján dombságnak számító képződmény hazai viszonylatban az egyik legrégebbi hegység, felszíne ezért erősen lepusztult, az erodálódott kőzetek pedig különleges alakzatokat hoztak létre.

A Pákozd határában álló, ingóköveknek nevezett képződményeket nemcsak hazánkban, hanem európai szinten is jegyzik a földtani szakemberek. De a Velencei-hegység ezen szervezettségei a laikus szemlélő számára is érdekesek. Több helyen az évmilliók alatt történő felszíni kopás eredményeként előkerült, széttöredezett kőzetdarabok úgy állnak egymáson, mintha emberi kéz munkája lenne a kőhalom. Első ránézésre nem tűnik stabilnak, könnyen támadhat olyan gondolata az arra járónak, hogy a következő pillanatban rádől az egész. (A látszat csal. Az ingókövek teljesen stabilak.) Nagyon hasonló geológiai jelenség a sukorói Gyapjaszsák.

A Velencei-hegység másik érdekessége a szintezési ősjegy. A dombságot nagyon szilárd és masszív anyaga miatt „mozdulatlannak” hitték, így a Monarchia idején itt mérték be a szintezési ősjegyet, vagyis azt a pontot, amihez viszonyítva meghatározzák a magyarországi hegycsúcsok, vagy bármilyen más helyek tengerhez viszonyított magasságát. Az alapjegyet kezdetben Trieszthez mérték be. A második világháború után újra meghatározták a szintezési alappontot, ekkor már természetesen a Szovjetunióban található Kronstand kikötője volt a mérvadó. (A Balti-tenger nagyjából 60 centivel magasabban van, mint az Adria.) Közben kiderült, hogy a Velencei-hegység is mozog (évi pár minimétert), és a magassági pontokat már GPS segítségével mérik, de Nadap határában érdekességnek még mindig megtekinthető az egymástól nem messze lévő két szintezési pont.