Az elmúlt hónapokban kissé csöndben voltunk, és aki ismer minket, az tudja, hogy ez olyan, mint amikor a kisgyerekek a nagy zsivajlás után egyszercsak csöndben maradnak egy szobában: tuti valami rosszban sántikálnak. És ez így is van. Ugyanis pár hónapja kitaláltuk, hogy 3.5 Ausztráliában eltöltött év után végre eljött az idő, hogy nekivágjunk az egyik legnagyobb bakancslistás álmunknak, azaz körbeautózzuk ezt az országot, kontinenst Pufival, a 17 éves 4x4-es kisbusszal. A terv az, hogy március 31-én elindulunk és 4 hónap alatt levezetünk nagyjából 20.000 km-t, amiből akár könnyedén 25-30.000 km is lehet. Habár már az országba való megérkezésünk óta dédelgettük ezt az álmot, komollyá csak 2016 novemberében vált. Akkor egy zúzósabb nap során Andi küldött egy sms-t Nekem (Z), hogy „márciusban induljunk el a Nagy Útra”. Én is és Andi is akkor már hónapok óta küzdöttünk a korábbról már jól ismert érzéssel, hogy bár szuper munkahelyünk van, a világ egyik legszebb országában, városában élünk boldog párkapcsolatban, de ez a tipikus 9-5-ig (ami az esetemben inkább 8-7, Andi esetében pedig gyakran 6-6-ig) tartó mókuskerék egyszerűen nem nekünk való. Még Sydney-ben sem. Pláne úgy, hogy pontosan tudjuk mennyi majdhogynem érintetlen természeti csoda vesz minket itt körül ezen a kontinensen. Ahogy azt a korábbi bejegyzéseinkből láthattátok, igyekeztünk megnézni annyi érdekességet, amennyit csak tudtunk Sydney-től 1000 km-re északra és délre, de a látványosságok java bizony mind messzebb van már, azokat nem tudjuk egy hosszú hétvége alatt meglátogatni. Szóval az a bizonyos sms nagyon betalált, és már 5 perc múlva azon vettem észre magam, hogy azt tervezem, hogy mennyi pénzre és időre van szükségünk ehhez a kalandhoz, a Big Lap-hez (ez a hivatalos elnevezése az ausztrál körtúrának). Az időzítés is viszonylag jónak tűnt, Andi éppen a második filmjén dolgozott a Fox Studióban (az Alien Covenant után a Pacific Rim 2-n), ami akkor úgy tűnt, hogy legkésőbb márciusban befejeződik, és nem indul utána pár hónapig új film Sydney-ben. Nekem meg igazából mindegy volt, mert a munkám fix volt, szerettem is, de bizony egy bakancslistás utazás az nem játék, azért érdemes feladni akár még egy ilyen szuper munkahelyet is. Úgyhogy beindult a daráló, elkezdtük tervezni az Utat. Blogok olvasása, költségvetés összerakása, a megnézendő városok, helyek listájának összegyűjtése, megvásárlandó eszközök, felszerelések begyűjtése, ésatöbbi, ésatöbbi. Munka után esténként órákat töltöttünk el azzal, hogy az előszobánk falán levő Ausztrália térképet nézegettük és hitetlenkedtünk, hogy „vazeeee, ez az ország ÓRIÁSI!!!”. Nagyon izgalmas volt újra valami olyan dolgon pörögni, ami inspirált, izgalmat hozott az életünkbe, és egyben kissé félelemmel is töltött el. Hiszen azt is tudtuk, hogy egy ilyen döntés bizony újra fenekestül felforgatja az életünket, és lesznek benne kellemetlen és kényelmetlen dolgok is. Három sarokpontja volt az utazásunk tervezésének: a megfelelő autó megtalálása, a szükséges pénz előteremtése és a lakásunk feladása. Külön-külön is kemény feladatnak tűntek ezek, így együtt meg aztán egyenesen ijesztőnek. Ráadásul minderre nagyjából 5 hónapunk volt ami már-már a mission impossible kategóriába esett. De hát aki ismer minket, az tudja, hogy az ilyen kihívások nem állnak messze tőlünk, a megfelelő cél érdekében tűzön vízen átmegyünk, ha kell. Annak idején így jutottunk el Ausztráliába is: kitaláltuk az ötletet, egy hónapot gondolkoztunk, aztán a „gyerünk, csináljuk” elhangzása után 3 hónappal már összeházasodva, egy kis lakást és az autónkat feladva ültünk a Sydney-be tartó repülőn egy tanuló vízummal a zsebünkben azzal a tervvel, hogy két év múlva a suli befejezése után hazamegyünk. Ebből lett az, hogy 3 év múlva már letelepedési engedéllyel a zsebünkben gondolkozhattunk azon, hogy az állampolgárság kézhezvételéig szükséges utolsó évbe hogyan passzírozzunk bele egy 4 hónapos ausztrál körutat. Szóval a kihívás adott volt, jöhetett a céltudatos megvalósítás. A beszámoló folytatáshoz kattintsatok ide!