Kategória: Zoli

Az elmúlt hónapokban kissé csöndben voltunk, és aki ismer minket, az tudja, hogy ez olyan, mint amikor a kisgyerekek a nagy zsivajlás után egyszercsak csöndben maradnak egy szobában: tuti valami rosszban sántikálnak. És ez így is van. Ugyanis pár hónapja kitaláltuk, hogy 3.5 Ausztráliában eltöltött év után végre eljött az idő, hogy nekivágjunk az egyik legnagyobb bakancslistás álmunknak, azaz körbeautózzuk ezt az országot, kontinenst Pufival, a 17 éves 4x4-es kisbusszal. A terv az, hogy március 31-én elindulunk és 4 hónap alatt levezetünk nagyjából 20.000 km-t, amiből akár könnyedén 25-30.000 km is lehet. Habár már az országba való megérkezésünk óta dédelgettük ezt az álmot, komollyá csak 2016 novemberében vált. Akkor egy zúzósabb nap során Andi küldött egy sms-t Nekem (Z), hogy „márciusban induljunk el a Nagy Útra”. Én is és Andi is akkor már hónapok óta küzdöttünk a korábbról már jól ismert érzéssel, hogy bár szuper munkahelyünk van, a világ egyik legszebb országában, városában élünk boldog párkapcsolatban, de ez a tipikus 9-5-ig (ami az esetemben inkább 8-7, Andi esetében pedig gyakran 6-6-ig) tartó mókuskerék egyszerűen nem nekünk való. Még Sydney-ben sem. Pláne úgy, hogy pontosan tudjuk mennyi majdhogynem érintetlen természeti csoda vesz minket itt körül ezen a kontinensen. Ahogy azt a korábbi bejegyzéseinkből láthattátok, igyekeztünk megnézni annyi érdekességet, amennyit csak tudtunk Sydney-től 1000 km-re északra és délre, de a látványosságok java bizony mind messzebb van már, azokat nem tudjuk egy hosszú hétvége alatt meglátogatni.

[...] Bővebben!


Talán páran még emlékeztek, hogy 2015 decemberében, 1 héttel karácsony előtt vettünk egy 30 éves, vontatható lakókocsit (becsületes nevén Kempit), amivel megjártuk Melbourne-t oda-vissza. Eredetileg Adelaide-ig szerettünk volna eljutni, de már Melbourne előtt majdnem kitört Kempi kereke, így miután az őrangyalunk (Roger, a szomszédos motoGP versenypálya karbantartási vezetője) megmentett minket, inkább nem kockáztattunk, és csak Melbourne-t és környékét jártuk be. Miután visszatértünk Sydney-be, megjavíttattuk Kempit majd rögvest el is adtuk, mivel bár zseniális élmény volt lakókocsizni két hétig, rá kellett jönnünk, hogy a mi életvitelünknek nem felel meg, ha valamit vontatnunk kell, és emiatt nem tudunk minden kis zegzugos, útnak alig nevezhető ösvényre bekukucskálni. Viszont maga a gondolat, hogy magunkkal vigyük a lakásunkat a road trippjeinkre, egyre inkább foglalkoztatott minket.


Voilá! Hosszú szünet után végre újra sikerült leülnünk, és megírnunk egy blogbejegyzést. Az apropó pedig az, hogy nemrég ünnepeltük a Sydney-be való megérkezésünk harmadik évét, így igazán dukált már egy kis összefoglaló erről az időszakról.

Hogy kicsit felpezsdítsük ezt a bejegyzést, kitaláltuk, hogy a gondolatainkat egy képzelt riport keretében osztjuk meg Veletek. Úgyhogy át is adjuk a szót a Riport Ernőnek és a válaszolóknak, Andinak és Zolinak (azaz magunknak…).


Egy pár héttel korábban szavazásra bocsájtottuk a következő blogbejegyzésünk témáját, és nem nagy meglepetésre az ausztrál munkaszerzési tapasztalatainkra voltatok a legtöbben kíváncsiak. Annak érdekében, hogy jobban érthetőek legyenek a tapasztalataink, pár szóban először összefoglalnánk, honnan is jövünk, mi is a hátterünk. (Aki már ismeri a történetünket, annak irány a 4. bekezdés…)

 


Hol is kezdjük. Kicsit felgyorsultak az események velünk az elmúlt hónapokban, Zoli végre megcsinálta a 8-as szintű angol nyelvvizsgát, így karácsonyi ajándékként beadtuk a letelepedési engedély iránti kérelmünket. Hoppá, kicsit, ki a király? Na jó, ez még azért nem elegendő, hiszen csak akkor kapjuk meg az engedélyt, ha az Ausztrál Állambácsi is úgy gondolja, hogy meghív minket, de legalább a mi részünkről mindent megtettünk, amit meg lehetett, innentől a másik pályán van a labda. Mindenesetre ez egy óriási dolog volt számunkra, úgyhogy (most figyelj, nehogy lemaradj a nagy hírről!!) gyorsan vettünk is egy 30 éves lakókocsit. Ugye hogy ugye? Nagyjából mióta megérkeztünk Ausztráliába a nyálunkat csurgatjuk minden egyes durvábbnál durvább lakókocsi után. Aztán az egyik délutáni autózás közben megláttunk az út szélén egy láthatólag már nem mai darab lakókocsit, alias Kempit.


New South Wales-ben október 5-én volt a Munka Ünnepe, amit természetesen itt is munka nélkül töltenek az emberek. Mi is hozzácsaptuk ezt a pihenőnapot, és rittyentettünk magunknak egy hosszúhétvégét. Jó szokásunkhoz híven munka után negyvenhét csomagot vágtunk be a feneketlen Ezüst Nyílba (Holden Commodore kombi) és meg sem álltunk 350 km-ig.


Jó régen írtunk már ide a blogra (A Facebook oldalunkon azért továbbra is aktívak vagyunk). Hogy miért? Nos, bizony eléggé zsúfoltak a napjaink még mindig, sokat dolgozunk, gyakran hétvégente is, így ha van egy kis időnk, akkor azt megpróbáljuk egymással tölteni, és nem a számítógép előtt ülve. Ezen felül az elmúlt hónapokban ugye itt tél volt, ami bár közel sem olyan kemény, mint otthon, de azért elég hideg annyira, hogy mi is inkább begubózódjunk, kevesebb programot szervezzünk magunknak.

Pár hete viszont végre sikerült úgy összehoznunk egy teljes hétvégét, hogy egyikőnk sem dolgozott, így pénteken munka után azonnal szedtük is a sátorfánkat, felnyergeltük az Ezüst Nyilat, és elautóztunk a Sydney-től 300 km-re, északra fekvő Seal Rocks-hoz.

 


Igen, már jó régen írtunk. Az ok egyszerű: sokat dolgozunk, ráadásul ugye itt jelenleg tél is van, így eléggé begubózódtunk, ez a bejegyzés is csak egy gyors helyzetjelentés lesz. Habár az itteni tél nem olyan elképesztően vészes, de tény, hogy reggelente nagykabátban indulunk el munkába az 5-8 fokban. Napközben azért ha kisüt a nap (márpedig gyakran kisüt...), akkor felmegy a hőmérséklet akár 18-20 fokra is, szóval annyira nem kell minket sajnálni... ;) Viszont nem is ez a lényeg, hanem az, hogy...


Lassan két éve írjuk ezt a blogunkat Ausztráliáról, és rendszeresen kapunk emaileket, megjegyzéseket, hogy túlságosan is szépnek írjuk le ezt az országot, nem lehet igaz, hogy itt minden tényleg ennyire fantasztikus. Habár azért néha említünk nehézségeket is, de tény, hogy nem erre helyezzük a hangsúlyt. Valóban így van, hogy itt sem minden tökéletes (wow, ki hitte volna?), és bizony sok problémával kell szembenéznie annak, aki el szeretne itt tölteni 1-3-10-100 évet. Mi alapjában véve kifejezetten pozitívan, vidáman, humorral és kíváncsisággal nézzük a világot, ezért a bejegyzéseinkben is a szép, jó, érdekes vagy vicces dolgokra koncentrálunk, a negatívumok kifejtését inkább meghagytuk másoknak. Ezen a későbbiekben sem szeretnénk változtatni, viszont elismerjük, hogy egy reális kép alkotásához hozzátartoznak a nehézségek, a kevésbé kellemes dolgok is, amikből bizony nekünk is volt/van részünk folyamatosan. Úgyhogy kivételesen ez egy olyan blogbejegyzés lesz, ami kifejezetten a kellemetlen, negatív meglepetéseket fogja körüljárni Ausztráliával kapcsolatban.


Április. Mindkettőnk kedvenc hónapja, mindketten ekkor születtünk. Imádjuk, mert tavasszal a természet elkezd feléledni, minden elkezd virágozni, rügyezni. Legalábbis ez addig így volt, amíg Európában voltunk. Mióta kint vagyunk Ausztráliában, hirtelen őszi gyerekek lettünk, hiszen itt az április az ősz közepe. Ezt még szoknunk kell, de szerencsére az ősz itt nem olyan hűvös, mint otthon, ráadásul a sok örökzöldnek köszönhetően még a színekről sem kell lemondanunk.


  • 1
  • 2