Hagyományőrzés Ausztráliában – happy magyarok

Balázs június óta él Sydney-ben, ahol fél évet tölt el az ottani magyar közösséggel. Előző beszámolójában az ausztrál mindennapokról írt, most pedig megtudhatjuk tőle, hogy miként is került „down under”, azaz a világ túlsó végére.

Hogyan és miért kerültem ide? Kiutazásom és blogom indulása óta sokszor kapom meg ezt a kérdést ismerősöktől, és egyre több esetben ismeretlenektől is, ezért úgy gondoltam, tiszta vizet öntök a pohárba, és szentelek egy bejegyzést kiutazásom okának, valamint az itteni feladataim ismertetésének.

Sydney |Fotó: Nicki Mannix
Sydney |Fotó: Nicki Mannix

Az egész történet januárban kezdődött, amikor is szembejött velem egy lehetőség, miszerint diaszpórában élő magyarok életébe kellene bekapcsolódni, megismerni mindennapjaikat, segíteni hagyomány- és kultúramegőrző tevékenységüket. Mivel az elmúlt években már rengeteget tevékenykedtem határon túli magyar közösségekben, ezért kézenfekvő volt számomra, hogy ezt a lehetőséget is ki kell használnom; egyrészt azért, hogy hazánktól teljesen más okokból távolabb élő magyarokat is megismerhessek, másrészt azért, mert a magyar kultúra és hagyományok ápolása mindig is szívügyem volt.

Ausztráliai magyarok

Nem ide készültem. Azt tudtam, hogyha megkapom ezt a lehetőséget, akkor nagyon messze kell utaznom, de az én látóteremben (és talán titkos vágyaimban is) inkább Dél-Amerika szerepelt, lélekben is oda készültem, és magamban már száz meg száz tervet szőttem, hogy mit, hogyan, miért fogok csinálni. Hogy őszinte legyek, Ausztráliáról mindössze annyit tudtam, hogy rengeteg itt a pók és a kígyó.

Aztán április elején, pontosan nagypéntek napján megérkezett az értesítés, miszerint beválogattak a programba, célállomásom pedig Ausztrália lesz. Újra és újra elolvastam a levelet, hátha csak rosszul látok, és valójában Argentínát írtak. De nem, a betűk nem akartak megváltozni ezerszeri olvasás után sem, és bennem borzasztó kettős érzések csapongtak, egy pillanat alatt összezavarodtam. Egyrészről rettentő boldog voltam, hogy részt vehetek ebben a nagyszerű kezdeményezésben, másrészt viszont kicsit elkeseredtem, hogy minden, amit eddig elterveztem, ezzel a néhány betűvel szertefoszlott, mindent kezdhetek elölről, ráadásul olyan országba küldenek, amelyről azt sem tudom, hogy eszik-e vagy isszák. Aztán a családommal elmentem a templomba, ahol nagypéntek lévén Krisztus kereszthaláláról emlékeztünk meg, és miközben a pap Jézus kereszthaláláról beszélt, bennem csapongtak a gondolatok: nem elég, hogy feladom az addigi jól megszokott mindennapjaimat, félbeszakítom szeretett életemet, elutazok sok-sok ezer kilométerre az otthonomtól fél évre, vállalva ezzel azt, hogy teljes egészében kiessek az otthoni körforgásból, a Jóisten még nagyobb keresztet tesz a vállamra, és elküld a pókok (amiket egyébként szívből utálok), kígyók, emberevő cápák, gyilkos rovarok és medúzák közé. Miért? El fogom én ezt bírni? De a visszafordulás gondolata egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, és ahogy teltek a napok, egyre inkább éreztem, hogy nem véletlen az, hogy ekkora kihívást kaptam. Mert ez elsősorban kihívás, és én így is élem meg minden percét.

Fotó: istolethetv (Flickr)
Fotó: istolethetv (Flickr)

Azon túl, hogy életre szóló élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodom, nekem feladatom van itt. Az érem másik oldala pedig az, hogy mindezért nem kevés áldozatot kell hozni, nem kis lemondásokkal jár „hátat fordítani” a családnak, a páromnak, egy társnak, akivel jövőt tervezgetünk, a munkának, és egyáltalán mindennek, amit Magyarország jelent számomra.

Elkezdtem hát megbarátkozni a gondolattal, hogy a világ szó szerinti másik végére utazom, ott kell élnem, alkalmazkodnom a viszonyokhoz, és véghezvinni mindazt, amiért erre a programra jelentkeztem, és végső soron amiért beválogattak.
Elkezdtem a szisztematikus felkészülést, először a Wikipédia, majd személyes blogok olvasásával, aztán Ausztráliát megjárt ismerősökkel történő beszélgetések (sok esetben faggatózások) sorával, és napról napra közelebb éreztem magamhoz ezt a kontinenst, minden gondolatomat csak ez töltötte ki.

Fotó: chem7 (Flickr)
Fotó: chem7 (Flickr)

Szűk két hónap ügyintézés, felkészülés és tervezgetés után aztán végre eljött a nap, amikor felültem a repülőre. A korábbi félelmek elillantak, már csak a cél vezérelt, na és persze az, hogy sikeresen átvészeljem a 25 órás repülőutat. De a jelek szerint sikerült, hiszen már több mint két hónapja itt vagyok, és élem az ausztrál magyarok mindennapjait. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ide kerültem, és örülök, hogy így alakult, mert már látom, hogy miért itt volt rám szükség.

Az első hetek tapasztalatai, a találkozások, megismerések, helyi viszonyok feltérképezése aztán ismét mindent felülírt, amit már másodszor terveztem át. „Nem baj, Balázs, már kétszer ment a tervkészítés, ráadásul teljesen vakon, miért ne menne harmadszor is? Főleg úgy, hogy már látod, mihez kell alkalmazkodni” – gondoltam magamban. És így is lett.
Már tisztában voltam a távolságokkal (ami leginkább formálja, alakítja az itteni gondolkodást és ezzel a programokat), az itteni mindennapok átlagos rendjével, a helyiek szokásaival, és minden tényezővel, amik eljuttattak odáig, hogy végre egy harmadik, most már megvalósítható terv körvonalazódott a fejemben, amelynek megvalósításán fáradozom a mindennapokban, és amelyről majd hazautazásomkor (remélem, elégedetten) számolok be.

Noarlungha Pier - Adelaide | Fotó: Les Haines
Noarlungha Pier – Adelaide | Fotó: Les Haines

Ausztráliában egyes becslések szerint közel 70 000 magyar vagy magyar leszármazott él, ennek majdnem fele, közel 30 000 Sydney-ben. Óriási szám, egy Esztergomnyi vagy Budaörsnyi ember ebben a több mint négymilliós forgatagban. Ennek a számnak valójában csak a töredékéhez jutunk el, csak a töredékét tudjuk megszólítani különböző okok miatt, amelyek boncolgatásaiba most nem mennék bele. Az ide érkező magyarság alapvetően három hullámban érkezett: a II. világháború alatt a nyilas és náci rezsim elől menekülők voltak az elsők, aztán egy nagyon jelentős hullám volt, akik a kommunizmus ideje alatt (főként 1948–1980 között) érkeztek, valamint vannak az újkori bevándorlók, mint harmadik csoport, akik a rendszerváltás után, egy jobb élet, és sok esetben a meggazdagodás reményében települtek ki. Az ő elérésük szinte lehetetlen vállalkozás, semmilyen indíttatás nincs bennük, hogy részt vegyenek magyar rendezvényeken, ápolják hagyományainkat, egy-egy néptáncestet vagy nemzeti ünnepet „magyarkodásnak” tekintenek, ami rettentő sajnálatos; persze közöttük is akadnak kivételek, akik az itteni közösségek motorjai, de sajnos ritka…

Sydney | Fotó: Wilf (Flickr)
Sydney | Fotó: Wilf (Flickr)

Sydney-ben működik a New South-Wales-i Magyar Szövetség, amely ernyőszervezetként több mint 20 kisebb szervezetet tart egyben, ebből is látható tehát, hogy eléggé nagy a széttagozottság. A szervezetek törzsét leginkább a második hullámban érkezők alkotják, ők azok, akik a leginkább elkötelezettek kultúránk, hagyományaink iránt. Érthető is, hiszen nem önszántukból érkeztek. Különböző gyökerekkel, eltérő szociális vagy gazdasági háttérrel érkező emberekről beszélünk, azonban három dolog közös bennük: magyarok maradtak, magyarként élnek, és legtöbbjük hazavágyik, folytonos honvággyal küzd, kimondva vagy kimondatlanul. Egészen furcsa és egyedülálló élmény megismerni az itteni magyarság lelkivilágát, világlátását, mindennapi küzdelmeit, gondjait, amik merőben eltérnek határon túl szakadt nemzettestvéreinkétől. Nekik nem a mindennapi megélhetés, vagy a számlák befizetése, esetleg háborúk vagy elnyomás a napi gondjaik, hanem ennél sokkal elementárisabb: a megmaradás. A hagyományok és legfőképp a nyelv megőrzése.

Esetükben igazi menekültekről beszélhetünk, akiknek sok esetben még váltás ruhájuk sem volt, amikor leszálltak a hajóról. A nulláról kellett újrakezdeniük az életüket. És megtették, és felálltak, és élnek, és ha nem is boldogok teljesen, de legalább „happy”-k.

Sydney | Fotó: Duncan Hull
Sydney | Fotó: Duncan Hull

Felvetődhet sokakban a kérdés, hogy miért nem mennek haza, ha úgy vágynak. De ez a kérdés borzasztó pökhendi és balga. Sokukat távollétükben ítélte halálra a kommunista rezsim, különböző mondvacsinált indokok alapján, sokukba egyszerűen beivódott a félelem, még ha tudják is, hogy ma már nincs mitől félni. Arról nem is beszélve, hogy ők már ide tartoznak, ide köti őket szinte minden. Egyszer már újrakezdték az életüket, nem várható el, hogy másodszor is megtegyék.
Számukra mi öten (akik a program keretein belül Sydney-be érkeztünk az élet különböző területeiről: könyvtáros, néptáncos, cserkészvezető, lelkész, közösségszervező és sok egyéb tapasztalattal) jelentjük a kapcsot a hazával. Ezért kapcsolódtunk be szervezeteikbe (néptánccsoportok, cserkészcsapatok, magyar iskola, öregek otthona stb.), és igyekszünk mindenhol ott lenni ötleteinkkel és segítő kezeinkkel. Mert az otthonuk itt van, de a hazájuk, kultúrájuk a Kárpát-medencében. Számukra mi vagyunk egyszerre a múltjuk és a jövőjük. A mi munkánk, a mi tapasztalataink, a mi ötleteink segítik azt, hogy fejlődjenek, gyarapodjanak. Mi hoztuk el azt a szikrát, amellyel ha jól sáfárkodunk, talán egyre több és több itt élő magyarban gyújtja meg a magyarság és hagyományaink lángját. Nekünk kell megteremteni az igényt, és nem csupán beleolvadni a meglévő igényekbe, hogy megmaradjanak magyarnak. Ez egy nagyon fontos munka, de egyikünk sem tekinti annak, inkább szolgálat, feladat ez mindannyiunk számára, amely szívből jön; és hatalmas felelősség, amelynek súlyával igyekszünk megbírkózni a mindennapi feladataink során.

Cserébe pedig annyi szeretetet, megbecsülést, tiszteletet és odafigyelést kapunk, amelyre talán nem is vagyunk érdemesek.

Hát valahogy így sodródtam én a világ másik végére…

Turimetta Beach - Narrabeen, Sydney | Fotó: Pavel (Flickr)
Turimetta Beach – Narrabeen, Sydney | Fotó: Pavel (Flickr)

No worries – az aussie mindennapok egy magyar szemével

Balázs június közepén érkezett Sydney-be, hogy megtapasztalja a pezsgő nagyvárosi életet a világnak azon a felén is, illetve, hogy fél évet töltsön az ottani magyar közösséggel és segítse őket abban, hogy megőrizhessék hagyományainkat és a kultúránkat. Balázs mostani írása az ausztrálok, azaz az “aussie”-k szorgos-dolgos hétköznapjaiba enged egy kis betekintést.

Lassacskán két hónap telt el azóta, hogy megérkeztem Ausztráliába. Nekem is furcsa ezt kimondanom, vagy ebbe belegondolnom, hiszen olykor sokkal többnek, olykor pedig sokkal kevesebbnek tűnt, tűnik az eltelt idő. Annyi új benyomás ért, annyi új dolgot tapasztaltam, hogy se szeri se száma, és ebben a két hónapban is nagyon sok minden változott bennem is, nyilván a dolgok alaposabb megismerese miatt. Ez a kis összefoglaló egy teljesen szubjektív és felszínes képet fog festeni arról, milyen is az élet a kenguruk földjén.

A magyarországi tavaszból megérkezve az első sokk az ausztrál tél volt számomra. Kiszállva a repülőgépből megcsapott az 5 fokos hideg (este 11-kor érkeztem), és habár felkészültem rá, mégis meglepetésként ért, hogy ez valójában milyen hideg is. Aztán jött a határátlépés, ami mondhatni zökkenőmentesen zajlott, de csak azért, mert tudtam mire készüljek. Ausztrália nagyon védi a világon egyedülálló flóráját és faunáját (nagyon helyesen), emiatt rengeteg olyan dolog van, amit még a nagy bőrönbe elhelyezve sem lehet behozni az országba, mint például élelmiszerek, növények, kezeletlen fatermékek, stb. Egyébként ez a nagy “természetvédelem” nagyon visszás számomra, de erről majd a bejegyzés későbbi részében. Bőrönd megvan, házigazdám, Zoli, már a csarnokban várt, összeismerkedtünk, majd beültünk az autóba, és irány haza. Itt következett aztán a legnagyobb meglepetés. Nem, nem az, hogy bal oldali közlekedés van angol mintára, hiszen ezt tudtam, hanem az, hogy mekkora hatalmas városba is érkeztem. Nagyjából 20 perce lehettünk úton, amikor a harmadik autópályára hajthattunk rá, én persze csak ültem, és nem kérdeztem semmit, csak magamban gondoltam, hogy “na, Balázs, ha itt nem veszel el akkor sehol nem fogsz”. Sydney-i utakAztán közel egy óra autókázás után hazaértünk, elbeszélgettünk, előkerült a térkép is, behatároltuk magunkat, hogy hol is lakunk nagyjából, és tágra nyíltak a szemeim, amikor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen a város közepén élünk, innen még majdnem ugyanennyit autókázhatunk ha a Sydney vége táblát meg szeretnénk pillantani. Hátborzongató. A következő napokban elkezdtem megtanulni használni a tömegközlekedést, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de hát gyakorlat teszi a mestert. Egyébként az itt élők rengeteget panaszkodnak a tömegközlekedésre, nem tartják hatékonynak és jónak, nekem erről teljesen más a nézetem. Jó pár napba beletelt amíg kitapasztaltam, hogy melyik vonalakon milyen vonatokkal érdemes közlekedni, és ami az első napokban közel két órás útba került (“bokorjáratokkal”), az mára már leredukálódott egy órányira. Még így is soknak mondható magyar viszonylatban, és főként drágának, de ne felejtsük el, hogy egy teljesen más életszínvonalú kontinensen vagyok…

Igen, kontinensen. Mert Ausztráliát országként emlegetni nem lehet. Egyrészt közigazgatásilag is teljes mértékben eltér minden más országtól, másrészt akkora területről, és akkora távolságokról beszélünk, amik mind megnehezítik egy országként való besorolását. Igazándiból Ausztrál Államszövetségnek nevezik, amely szigorúan véve nyolc államból épül fel, melyeknek külön közigazgatása van. Érdekes, hogy az egyes államokban más szabályok vonatkoznak sok mindenre, illetve téli/nyári időszámítást is csak néhány államban használnak, de erről és az ausztrál politikáról, közigazgatási rendszerről majd egy későbbi bejegyzésem fog szólni. Szóval a távolságok óriásiak, akár Sydney, akár egész Ausztrália tekintetében. Gyakran kérdezik barátok, ismerősök, hogy jártam-e itt vagy ott, láttam-e ezt vagy azt, és erre általában ezzel a térképpel szoktam válaszolni, amely tökéletesen szemlélteti, hogy mekkora kontinensen vagyok is.

Ausztralia_Europa

Látható, hogy egyik városból elutazni a másik városba, az pontosan olyan utat jelent, mintha Európa egyik országából ugranék át egy távolabbiba. Egészen felfoghatatlan. Egyébként Sydney mint város sem az a szokványos város, mint amihez hozzászokhattunk otthon. Az otthoni fogalmak szerint én inkább egy megyeként határoznám meg ami több várost foglal magában. Ezek itt persze városrészek (pár száz van belőlük), és az itt élők mindig aszerint definiálják magukat, hogy melyik suburb-ből érkeztek, ha viszont elhagyják a várost azonnal sydney-iként tekintenek magukra. Érdekes kettősség.

Maguk az ausztrálok (vagy ahogy ők mondják aussie-k) egyébként egy nagyon laza népség. Nyelvükben, életfelfogásukban, életstílusukban olyan “hanyagságot” (a szó legjobb értelmében) élnek meg, hogy egészen megnyugszik az ember közöttük. Kedvenc kifejezésük a “No worries” (nagyjából annyit tesz, hogy semmi gond), amit aztán a nap minden szakában, minden kérdésre adott válaszként lehet tetszőlegesen puffogtatni. És ők aztán puffogtatják is, amihez kell egy pár hét, hogy hozzászokjon az ember. No worriesÉs nem csak mondogatják, teljes mértékig azonosulnak is ezzel a gondolattal. Ahogy az itteni magyarok mondják: “nem vöriznek” igazán semmin, persze egy ilyen helyen, ahol süt a nap, zafírkék az ég, mindenhol gyönyörű óceánpart vesz körbe, az életszínvonal a csillagos egekben, minek is kéne bármin is vörrizni? Egészen jó így élni, és egészen biztos ez is közrejátszik abban, hogy igen magas korokat érnek meg az itt élők.
Nyelvi tekintetben egyébként a mi oxford english-hez szokott fülünknek nagyon furcsa terep ez… Nem csak a beszédstílusuk, de az általuk használt több kifejezés is fejtörést, vagy legalábbis nagy meglepetést okoz néha. Egy éttermi rendelés végén általában a pincér megköszöni, és nyugtázza, hogy mindent felírt, amit csak óhajtunk. Európában. De nem itt. Nagyon furcsán hatott az első néhány alkalommal, amikor rendelésem végén csupán egy “too easy” (túl egyszerű) választ kaptam, és nem is tudtam mire vélni, hogy keveset rendeltem, vagy mire mondta ezt a pincér. Aztán felvilágosítottak, hogy ne aggódjak, itt ez a válasz, egyfajta udvariassági forma. Az aussie-k egyébként rendkívül barátságos, udvarias emberek, az utcán elhaladva nem lehet megúszni, hogy ne kérdezzék meg páran, hogy “how are you”. Mindenkire mosolyognak, mindenkinek köszönnek, a buszról leszállva pedig megköszönik a buszvezetőnek az utat. Furcsa mi? Mindenki gondoljon csak vissza, hogy vajon hányszor köszönte meg az utazást a 7-es busz pilótafülkéjében izzadó sofőrnek… Naugye… Itt pedig ez teljesen természetes, hiszen mi sem egyszerűbb egy “thank you” odadobásánál. Összehasonlíthatatlan felfogásbeli különbségek…

És ezt a nézetkülönbséget valószínűleg (az amúgy nem túl izmosnak mondható) ausztrál iskolákban kezdik belenevelni a gyerekekbe. Mivel Sydney egy igazi multikulti olvasztótégely, ezért az iskolákban is egymás kölcsönös elfogadására, az együttélés szabályainak fontosságára helyezik a hangsúlyt. Az ausztrál gyerekek egyébként sokkal fegyelmezetlenebbek és kezelhetetlenebbek mint az otthoniak, a figyelmüket csak nagyon rövid időszakokra lehet lekötni. Ez egyrészt köszönhető a globalizált, vibráló világnak amiben a mindennapjaikat élik, másrészt pedig annak, hogy a fegyelem, a felnőttek, tanárok tisztelete, és a figyelem nincs megkövetelve az iskolákban. Az itteni gyerekek mindegyike szeret iskolába járni, azért mert ezt valójában nem iskolának, hanem játszóháznak fogják fel. Minden meg van engedve, tanrend ugyan van, de attól bármikor el lehet térni, ha éppen a gyerekeknek az iskolaudvaron van éppen kedvük focizni. A felsősök maguk dönthetik el, hogy biológiát vagy inkább mondjuk fizikát szeretnének tanulni a  ‘science’ tantárgy keretein belül, és ami a legfontosabb: nem lehet buktatni. Ezek tükrében azért érthető, hogy honnan ered az óriási különbség. A tényleges lexikális tudáson kívül egyébként sok mindent kapnak: a sportok szeretetét, természetközelséget, egymás elfogadását és még számos hasznos, az életben jól kamatoztatható dolgot.

És a természetközeliség. Nagyon furcsán élik meg ezt az egészet, amit mondjuk úgy: természetvédelemnek mondunk. Görcsösen ragaszkodnak saját flórájukhoz és faunájukhoz, amely egyrészről nagyon helyes, hiszen mostmár a saját bőrömön is tapasztalom, hogy azon túl, hogy lélegzetelállító, még egyedülálló is az egész világon. Ennek ellenére saját maguk pusztítják a legjobban. A megújuló energiaforrások még teljesen gyerekcipőben járnak, és igazán nincs is társadalmi elfogadottságuk. Sehol nem látni napelemeket, vagy szélerőműveket, nagyjából mindent atom vagy vízenergiából oldanak meg. A többi energiaforrást megbízhatatlannak tartják. (Az igazsághoz hozzátrartozik, hogy Perth-ben, ahol a legmagasabb a napsütéses órák száma az egész világon, már kezdenek különböző napelem parkok létesülni, de ismétlem: még nagyon gyerekcipőben járnak). A másik természetromboló tényező a rengeteg szemét, és fölösleges csomagolóanyag. Köztéri kukával, mint olyannal csak elvétve találkozik az ember, és ha nincs kuka, hát mit tegyen a jó aussie? Ledobja a szemetet a földre, amit aztán majd valamikor valaki vagy összetakarít, vagy nem. (Az utcánkból kifelé menet még mindig van a földön olyan hamburgeres doboz, ami már a megérkezésemkor is ott volt, jelenleg kísérletet végzek rajta, hogy mikor fog eltűnni, ha az elutazásomig nem, akkor majd én kidobom.) Mindezek mellett iszonyatos pazarlás megy csomagolóanyagok tekintetében is. A boltban például minden terméktípust kéretlenül is másik zacskóba tesznek. Szóval ha például veszek egy szem almát, egy üveg ásványvizet, egy csomag felvágottat, meg egy tábla csokit, akkor mindezt négy külön szatyorba teszi be a pénztáros. Őrület, nem?

A másik értehetlenség számomra a kávéspoharak kérdése. Az ausztrálok óriási kávéfogyasztók, szinte minden sarkon található egy-egy kávézó, ahol aztán annyi féle kávéból választhat az ember, hogy győzzön kiigazodni rajta. Ausztrália KávéValószínűleg ennek köszönhető, hogy a nap minden szakában különböző méretű kávéspoharakkal a kezükben mászkálnak az emberek. Egyébként az itt kapható kávék messze-messze jobbak mint az amerikai vagy angol kávék, csupán egy baj van velük: ihatatlanul forrón adják. Általában 15-20 percet kell várnom, amíg belekortyolhatok a kavémba. Ezt ugye fogni sem kellemes egy papírpohárban, úgyhogy ausztrál barátaink remek megoldást találtak ki: nem a kávét adják egy kicsit hidegebben (hiszen a hosszú kávét például úgy készítik hogy a presszókávét hígitják forrásban lévő vízzel), hanem két, esetenként három poharat adnak hozzá, az talán már nem forrósodik át annyira. Ilyen apróságokból is leszűrhető, hogy egy igazi jóléti társadalomban élek.

Még rengeteg észrevételem van, de már így is elég hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, úgyhogy úgy döntöttem ketté bontom a témát, az általánosabb dolgokkal ezzel végeztem is,  és a következő bejegyzésben a hiedelmeket és tévhiteket fogom egy kicsit körüljárni (mint pl: pókok-kígyók-cápák-emberevőszörnyek és társaik), illetve bemutatni azt, hogy mit is csinálnak az ausztrálok, amikor éppen nem a munkával vannak elfoglalva, mik azok a dolgok amikért rajonganak.

Látogassatok el Balázs blogjára a http://sydneybejottem.blog.hu/ címen!