Makepung: hagyományőrző bikafuttatás Balin

Reggel fél hét és már gyűrűzik a tömeg. Örülök, hogy épp nem esik és a nap sem éget még. A motorparkoló már félig megtelt és emberek sétálnak a rizsföldhöz vezető úton. Olyan érzésem van, mint amikor régen valami falusi eseményhez gyűltek az emberek és izgatottan vártam hogy kivel találkozom majd és mi fog történni. Ma reggel azonban nem tudom mire számítsak.

img_4428.jpg

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Mit kell tudnia egy utazónak?

Ezt a cikket Sarkadi Mária, egy hű olvasóm tette fel, és nagyon inspirált. Ezért úgy döntöttem, ez lesz a következő, amit megválaszolok. A kérdés így szólt: milyen képességek vagy bármiféle ismeret, készség, tudás segíti az utazást? Ahogy szoktam mondani, senki nem született utazónak. A legtöbb dolog, ami a listában lesz, az tanulható, még akkor is, […]

Nincs kifogás

A Magyarországon töltött két hónapom alatt meglátogatott a két András barátom (az utazgatok.hu és a Navigátor szerzői), hogy beszélgessünk és egy rövid videóban megmutassuk azt, hogy miért ne keressük a kifogásokat, ha szeretnénk változtatni az életünkön, vagy adott esetben utazni szeretnénk, hizen a vágyainkért tenni kell. Ez az epizód egy interjúsorozat része, ahol érdekesebbnél érdekesebb élettörténeteket ismerhetünk meg. 

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Hasznos Linkek Utazóknak

A teljesség igénye nélkül, ide összeszedem azokat  a linkeket, amik jól jöhetnek, és amiket én is használok, vagy használni fogok majd. 🙂 Könyvek:   Tim Ferris: Négy órás munkahét Elolvastam a könyvet, és megcsináltam. Kötelező mindenkinek aki életvitelszerűen szeretne utazni. Robert Kyosaki: Gazdag papa szegény papa Ez a könyv megváltoztatta a pénzhez való viszonyom. Ester […]

Kell-e szeretni amit csinálsz?

Karsai Nóra kérdésére válaszolok most ezzel a poszttal. A kérdés így hangzott: “… én valamikor azon gondolkodtam, hogy vajon te szereted-e a munkádat. Ballai Brigitta, aki azért elég más stílusban utazik, mint te (vagy én), egyszer azt mondta egy előadáson, hogy a digitális nomád imádja a munkáját, és nagyon motivált. Én is digitális nomádkodni próbálok, […]

Video: Costa Rica Roadtrip

Izgatottam jelentem be: elérkezett az idő, hogy belenézzetek egy kicsit, milyen az, amikor utazom. A Backpacker Bori szülinapi hét második napján egy kis ínyencséggel jelentkezem. Ezt a vlogot nem én készítettem (szerenécsre), hanem Jannis, egy nomád, akivel együtt utaztunk. Fogyasszátok szeretettel: ez Costa Rica!    

Backpacker Bori szülinapi interjú

El sem hiszem, hogy eltelt négy év! 2013, november 15-én publikáltam az első cikkem a backpacker.hu-n. Azóta szinte minden megváltozott és semmi sem. Ezt a hetet, amolyan hagyomány szerint, egy szülinapi héttel ünnepeljük. Minden nap egy cikkel jelentkezem, ezekből pedig sok olyan lesz, aminek a témáját ti adtátok meg. Emellett még pedig nyereményekre is számíthattok, […]

Ezért nem leszel soha gazdag

Bocsánat, kellett a kapós cím, hogy ide kattints. Vállalom. Viszont azt is, hogy a most következő cikkben, olyan tanácsokat adok, amiken tudsz változtatni, mint ahogy én is tettem. Nem azt mondom, hogy én meggazdagodtam, bár nekem sosem volt az a cél. Egyszerűen csak azt vettem észre, hogy sokkal több dolgot megengedhetek magamnak, mint annak idején. […]

2 éve cukorbetegen – avagy mi mindent tanultam a betegségem kapcsán idáig

A héten fontos személyes mérföldkőhöz érek: immár 2 éve, hogy egyes típusú cukorbetegséggel diagnosztizáltak. Ez akkor életem egyik legrosszabb napjának tűnt,  a rákövetkező néhány hónap pedig mi tagadás, életem talán legnehezebb néhány hónapja lett. Fel kellett dolgoznom annak tényét, hogy a betegségem gyógyíthatatlan, a magas/rosszult menedzselt vércukor szint rengeteg rettenetesen súlyos komplikációhoz vezethet, ezt elkerülendő pedig az egész életstílusomat alapvető szintekről kellett megváltoztatni és újratervezni, de minden ilyen, már önmagában kihívást jelentő dolog mellett az élet sem állt meg körülöttem, és közben olyan kihívásokkal kellett szembenéznünk a családommal, mint például Apu elvesztése pár hónappal később, csak hogy a legjelentősebbet említsem.

Akkoriban voltak napok, mikor nem bírtam kikelni az ágyból, pánik kapott el annak gondolatára is, hogy elhagyjam a lakást, de így két év távlatából, akármennyire is nehéz néha továbbra is és jelent új kihívásokat újra és újra ez a betegség, de úgy gondolom, annyi pozitívumot hozott végső soron magával, hogy azt felsorolni is nehéz, de ebben a bejegyzésben most megpróbálom.

A fizikai dolgokkal fogom kezdeni és aztán néhány lelki/mentális következménnyel folytatom, mivel időrendben nagyjából így jöttek a változások.

Először is. Ezerszer tudatosabb lettem a táplálkozásommal kapcsolatban. Ami egykor egy őrjítő, nehézkes, kínlódást jelentő feladatnak tűnt, mikor még csak magolgatni próbáltam az egyes ételek szénhidrát-tartalmát, és szenvedtem, hogy azt majd minden étkezés előtt számolgatnom kell, az manapság már rutin-szerű része az életemnek, nem okoz különösebb megerőltetést, viszont sokkal egészségesebbé és tudatosabbá vált az étkezésem. Fehérjék, zsírok, szénhidrátok, azok felszívódása, minősége, úgy érzem mindent egyre jobban értek, ami ezzel kapcsolatos.

Aztán. A táplálkozáson túl is rengeteget tanultam az emberi szervezet működéséről, más betegségekkel kapcsolatban is, hogy mi mivel függ össze, mi mit okoz, satöbbi. Mivel a munkám a gyógyszeriparhoz kapcsolódik (orvosi információs szakértőként dolgozom), ennek a mélyebb megértésnek a hatását közvetlenül is érzem, a saját munkámon. Jelenleg a világ egyik legnagyobb gyógyszercégénél dolgozom, ahol egyéni vállalkozói minőségben már a harmadik projektre hívtak vissza két éven belül. Kis viszonyításként, hogy ez mekkora utat jelent az esetemben: én voltam az egyetemen az, aki annyira irtózott a biológiától (a gimnáziumban pedig az összes “reál” tárgytól), hogy a pszichológia alapszakos pszichofiziológia vizsgán (ami nyilván nem egy orvosi egyetemi szint) negyedik próbálkozásra küzdötte át magát egy kettessel, és nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy ez is inkább a dolgozatot javító emberke jóindulatán múlt. Szóval volt mit tanulni, és igazából a diabétesznek köszönhetem, hogy a saját érintettségem miatt olyan motivált lettem, hogy hirtelen nem egyszerűen magolni akartam, hanem megérteni mindent, ami az emberi testtel kapcsolatos, és bár nem mondom, hogy professzori szintre küzdöttem fel magam, de rettenetesen sokat tanultam tényleg.

Aztán. Idén teljesen abbahagytam az alkohol fogyasztását, és kb. két hónapja a dohányzással is sikerült felhagynom. Nem voltam nyilván alkoholista, de 26 évesen annak gondolata, hogy ne ihassak meg úgy lazán egy fröccsöt vagy sört péntek este a haverjaimmal, azért elég rosszul érintett anno.

Továbbá. Bár az elsőként említett dolog, a “táplálkozás átalakítása” bőven nem egyenlő azzal, hogy szimplán el kellett hagynom a feldolgozott cukor fogyasztását, hisz ennél sokkal összetettebb a kép, de ezt mégis ki kell emelnem külön pontban, mert emlékszem, az mekkora szívfájdalmat jelentett akkoriban, hogy nincs több csokoládé, krémes, macaron, torta, csokis croissant, és hasonlók. Ha valaki a jelenlétemben ilyesmit fogyasztott, volt, hogy nem tudtam uralkodni magamon, és elsírtam magam az asztalnál, annyira kiborultam, hogy nekem ezt nem lehet, nem csak most, hanem soha többé. Manapság úgy gondolom, hogyha valami csoda folytán meg lehetne gyógyítani a cukorbetegséget, már akkor sem, őszintén, nem térnék vissza az ilyen dolgok fogyasztására, és azt kívánom mindenkinek, hogy hagyja el, vagy csökkentse a feldolgozott cukor fogyasztását, amennyire csak lehet, mert csodákat tud tenni (akkor is, ha amúgy egészséges vagy). Ezt nem fogod megtudni egyetlen ilyen “30 napos cukormentes kihívásból”, mert 30 nap szerintem épp annyira elég, hogy a “cravinget”, azaz a cukor kívánását mint kvázi “elvonási tünetet”, már érzed, de a “benefitet”, tehát, hogy miért lenne így jobb az életed, ennyi időn belül szerintem még nem, ezért szépen fel is adod a dolgot, hisz nem kényszerít rá senki és semmi. Nos, nekem nem volt választásom, és ezért volt néha ilyen gyötrelmes a dolog, de utólag annyira örülök, hogy így alakult. Az ízérzékelésem sokkal “tisztább” és kifinomultabb lett (pl. régen 3 kanál cukorral ittam minden teát, mert csak így volt “íze” számomra, ma meg úgy élvezem a különféle teák természetes ízét, és sokkal jobban érzem köztük a különbségeket is), és az összes anyagcsere folyamatomban javulás volt érzékelhető a feldolgozott cukor elhagyása után pár hónappal már.

Na és aztán, egy fontos dolog. Annyival megértőbb és nyitottabb lettem a körülöttem lévőkkel szemben. Mindig érdekeltek az emberek és sosem tartottam magam egy ítélkezős típusnak, de azt hiszem, így is sokkal érzékenyebb lettem a cukorbetegség óta. A diabétesz nincs az ember arcára írva (szerencsére), így nem kapok olyan típusú előzékenységet, mint mondjuk, akinek valami fizikai küllemre is megjelenő problémája van. Ez valahol persze nagyon jó, hiszen azt szeretném, hogy önmagamért viszonyuljanak hozzám így vagy úgy mások, ne pedig azért, mert egy “szegény beteg ember” vagyok, és a kedvesség őszinte kedvesség legyen, ne pedig sajnálat, és a többi. Ugyanakkor bizonyos helyzetekben nehézkes is, mikor mondjuk olyasmi történik velem, hogy éppen olyan alacsony vércukorral ülök a villamoson, hogy szédelgek és tolom magamba a cukros löttyöt, hogy el ne ájuljak, közben pedig rám dörren egy másik utas, hogy engedjem már leülni a bácsit, jaj ezek a mai fiatalok, nézd meg semmi baja és ott terpeszkedik, undorító, satöbbi. Az utóbbi két év extrán megtanított arra megerősített abban, hogy tényleg soha de soha de soha ne ítéljek első ránézésre, sőt, ne csak első blikkre, hanem úgy általában, kurvára ne ítélkezzek. Amíg valaki nem sért, bánt, károsít mást (fizikailag vagy lelkileg), addig részemről no judgement, és csinálja, amit szeretne, akármilyen furcsa, érthetetlen, indokolatlan, meglepő az a külső szemlélő számára.

Aztán…  bár a cukorbetegség az alapvetően jól menedzselhető és szinten tartható betegségek közé tartozik, tehát nem akarom itt eljátszani a nagyhalált, de azért az ember egy ilyen dolog kapcsán szembekerül a saját halandóságának kérdésével. Mikor mondjuk olyan helyzetbe kerültem, hogy egy hipoglikémiás epizód miatt elájultam (bár szerencsére kaptam külső segítséget és hamar magamhoz tértem), utána nyilván ki kell elemezni a szituációt, mit csináltam rosszul, milyen következményei lesznek ennek, mit lehetett volna hatékonyabban csinálni a vészhelyzetben, és mi történhetett volna, ha nem jön ki mondjuk azonnal az orvos, mint akkor. Na szóval vannak ilyenek, de mindezzel együtt ezt a saját halandóságunk realizálása dolgot nem, mint valami nagy, drámai, szomorú felismerést akarom említeni. Sőt. Amit ez hozott az életembe, az a roppant pozitív következmény, hogy úgy igazán letisztult, mi az, ami fontos, és mi az, ami nem.

Ez segített például elengedni azt a szorongást, ami nekem nem csak egy tinikori aggodalom, hanem egész eddigi életemen végighúzódó motívum volt, azaz az azon való aggódás, hogy ki mit gondol rólam. Ha felteszek fészbukra egy szelfit, XY majd buta picsának tart? De YZ-nek meg lehet tetszeni fogok rajta? Ha nem beszélek elég napi politikai kérdésről, akkor AB majd azt gondolja, engem nem érdekel magamon kívül semmilyen nagyobb volumenű, globálisabb probléma? Ha túl sokat beszélek politikáról, akkor BA meg azt gondolja hogy BLABLABLABLA. Tök őszintén, nekem kellett ez a betegség, hogy végleg túllendüljek ezen a ki-mit-gondol-rólam kérdésen. Megtanultam bízni a saját értékrendemben, ami nem azt jelenti, hogy ne érdekelne, mit mond más vagy, hogy ne lennék nyitott a magamétól eltérő véleményekre vagy gondolatokra, csak megtanultam végre-valahára nem annak fényében megkérdőjelezni az összes apró-cseprő tettemet, hogy elképzelek minden lehetséges ismerőst és ismeretlent, és hogy a szemükben hogy fog ez vagy az lecsapódni. Én ezzel korábban tényleg azon a szinten voltam, hogy mondjuk nem mertem mosolyogva állni a villamosmegállóban, mert mi van, ha mások akkor egy önelégült, beképzelt fasznak tartanak. Lehet, hogy másnak ez már simaliba, soha nem is foglalkoztatták ilyen dolgok, vagy nem egy ilyen betegség kellett speciel, hogy túllendüljön rajtuk, de nálam ez így alakult és egyszerűen csak örülök annak, ahol most tartok. Ezek a szorongásaim rengeteg mentális kapacitásomat lefoglalták korábban, és elmondhatták ötvenezren, hogy úgysem fogsz mindig mindenkinek tetszeni meg mindenkit boldoggá tenni, de én akkor is próbáltam.

Végül még pár dolog. A cukorbetegség diagnózisakor, kezdetben olyat is éreztem, hogy ez a dolog meg fog akadályozni sok olyan dologban, amelyek boldogságot jelentenek számomra, például az utazásban. Hát nem azt mondom, görgetett ez a betegség sok újfajta kihívást és nehézségeket elém, de az, hogy ezeken túl tudtam lendülni és csak az utóbbi két évben 34 országba utaztam el teljesen önerőből, sokszor egyedül, Indiától Dél-Afrikán át Albániáig, végül rettenetesen jutalmazó élmény volt, és ezek a személyes kihívások sokkal “többé” tették sok értelemben az útjaimat is.

A cukorbetegség sodort az utamba sok csodálatos új embert is, illetve megerősített azokban a meglévő kapcsolataimban is, amelyek igazán fontosak. Annyi szeretetet, érdeklődést, odafigyelést, gondoskodást kaptam, hogy soha nem tudnám megköszönni vagy viszonozni, de ezekből feltöltekezve igyekszem keresni a módokat, hogy én is segíteni tudjak másoknak, akik például hasonló betegséggel élnek együtt, és még az elején járnak, vagy egyszerűen csak elakadtak épp egy kicsit.

Ha most valahogy beszélhetnék azzal a 2 évvel ezelőtti énemmel, aki feküdt a nappaliban a kinyitható kanapén és mondta le a találkozókat egymás után és egész napokat átsírt és tele volt aggodalmakkal és félelmekkel, akkor csak annyit mondanék, hogy hé Fanni, eskü könnyebb lesz, amik most lemondások, nehézségek, küzdelmek és fájdalmak, azok csodás új utakra visznek majd és rövid idő elteltével már nem egyszerűen újra élvezni fogod az életet, hanem talán még jobban, mint korábban. Sok “rossz” dolog kisebb súlyúnak tűnik majd és sok “jó” dologért még hálásabb leszel.

Hát asszem, itt tartok most. A mai napig vannak rosszabb napjaim és vannak jobbak, mint mindenkinek, persze. Úgy érzem, nagyon jó életem van, fantasztikus dolgok megadattak nekem és bár boldog lennék, ha lenne gyógymód erre a betegségre (is), de nem kívánom, hogy bárcsak bármi másképp történt volna az elmúlt évekből. Ó és hát köszi, ha végigolvastad ezt és elmondtam már az előző bekezdésben is, meg sokszor korábban is, de tényleg nem tudom eléggé megköszönni mindazt a bátorítást, támogatást, szeretetet, amit kaptam az elmúlt két évben, úgyhogy ezzel szeretném zárni. Már az, hogyha végigolvastad ezt a hosszú beszámolót, tök sokat jelent.