No worries – az aussie mindennapok egy magyar szemével

Balázs június közepén érkezett Sydney-be, hogy megtapasztalja a pezsgő nagyvárosi életet a világnak azon a felén is, illetve, hogy fél évet töltsön az ottani magyar közösséggel és segítse őket abban, hogy megőrizhessék hagyományainkat és a kultúránkat. Balázs mostani írása az ausztrálok, azaz az “aussie”-k szorgos-dolgos hétköznapjaiba enged egy kis betekintést.

Lassacskán két hónap telt el azóta, hogy megérkeztem Ausztráliába. Nekem is furcsa ezt kimondanom, vagy ebbe belegondolnom, hiszen olykor sokkal többnek, olykor pedig sokkal kevesebbnek tűnt, tűnik az eltelt idő. Annyi új benyomás ért, annyi új dolgot tapasztaltam, hogy se szeri se száma, és ebben a két hónapban is nagyon sok minden változott bennem is, nyilván a dolgok alaposabb megismerese miatt. Ez a kis összefoglaló egy teljesen szubjektív és felszínes képet fog festeni arról, milyen is az élet a kenguruk földjén.

A magyarországi tavaszból megérkezve az első sokk az ausztrál tél volt számomra. Kiszállva a repülőgépből megcsapott az 5 fokos hideg (este 11-kor érkeztem), és habár felkészültem rá, mégis meglepetésként ért, hogy ez valójában milyen hideg is. Aztán jött a határátlépés, ami mondhatni zökkenőmentesen zajlott, de csak azért, mert tudtam mire készüljek. Ausztrália nagyon védi a világon egyedülálló flóráját és faunáját (nagyon helyesen), emiatt rengeteg olyan dolog van, amit még a nagy bőrönbe elhelyezve sem lehet behozni az országba, mint például élelmiszerek, növények, kezeletlen fatermékek, stb. Egyébként ez a nagy “természetvédelem” nagyon visszás számomra, de erről majd a bejegyzés későbbi részében. Bőrönd megvan, házigazdám, Zoli, már a csarnokban várt, összeismerkedtünk, majd beültünk az autóba, és irány haza. Itt következett aztán a legnagyobb meglepetés. Nem, nem az, hogy bal oldali közlekedés van angol mintára, hiszen ezt tudtam, hanem az, hogy mekkora hatalmas városba is érkeztem. Nagyjából 20 perce lehettünk úton, amikor a harmadik autópályára hajthattunk rá, én persze csak ültem, és nem kérdeztem semmit, csak magamban gondoltam, hogy “na, Balázs, ha itt nem veszel el akkor sehol nem fogsz”. Sydney-i utakAztán közel egy óra autókázás után hazaértünk, elbeszélgettünk, előkerült a térkép is, behatároltuk magunkat, hogy hol is lakunk nagyjából, és tágra nyíltak a szemeim, amikor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen a város közepén élünk, innen még majdnem ugyanennyit autókázhatunk ha a Sydney vége táblát meg szeretnénk pillantani. Hátborzongató. A következő napokban elkezdtem megtanulni használni a tömegközlekedést, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de hát gyakorlat teszi a mestert. Egyébként az itt élők rengeteget panaszkodnak a tömegközlekedésre, nem tartják hatékonynak és jónak, nekem erről teljesen más a nézetem. Jó pár napba beletelt amíg kitapasztaltam, hogy melyik vonalakon milyen vonatokkal érdemes közlekedni, és ami az első napokban közel két órás útba került (“bokorjáratokkal”), az mára már leredukálódott egy órányira. Még így is soknak mondható magyar viszonylatban, és főként drágának, de ne felejtsük el, hogy egy teljesen más életszínvonalú kontinensen vagyok…

Igen, kontinensen. Mert Ausztráliát országként emlegetni nem lehet. Egyrészt közigazgatásilag is teljes mértékben eltér minden más országtól, másrészt akkora területről, és akkora távolságokról beszélünk, amik mind megnehezítik egy országként való besorolását. Igazándiból Ausztrál Államszövetségnek nevezik, amely szigorúan véve nyolc államból épül fel, melyeknek külön közigazgatása van. Érdekes, hogy az egyes államokban más szabályok vonatkoznak sok mindenre, illetve téli/nyári időszámítást is csak néhány államban használnak, de erről és az ausztrál politikáról, közigazgatási rendszerről majd egy későbbi bejegyzésem fog szólni. Szóval a távolságok óriásiak, akár Sydney, akár egész Ausztrália tekintetében. Gyakran kérdezik barátok, ismerősök, hogy jártam-e itt vagy ott, láttam-e ezt vagy azt, és erre általában ezzel a térképpel szoktam válaszolni, amely tökéletesen szemlélteti, hogy mekkora kontinensen vagyok is.

Ausztralia_Europa

Látható, hogy egyik városból elutazni a másik városba, az pontosan olyan utat jelent, mintha Európa egyik országából ugranék át egy távolabbiba. Egészen felfoghatatlan. Egyébként Sydney mint város sem az a szokványos város, mint amihez hozzászokhattunk otthon. Az otthoni fogalmak szerint én inkább egy megyeként határoznám meg ami több várost foglal magában. Ezek itt persze városrészek (pár száz van belőlük), és az itt élők mindig aszerint definiálják magukat, hogy melyik suburb-ből érkeztek, ha viszont elhagyják a várost azonnal sydney-iként tekintenek magukra. Érdekes kettősség.

Maguk az ausztrálok (vagy ahogy ők mondják aussie-k) egyébként egy nagyon laza népség. Nyelvükben, életfelfogásukban, életstílusukban olyan “hanyagságot” (a szó legjobb értelmében) élnek meg, hogy egészen megnyugszik az ember közöttük. Kedvenc kifejezésük a “No worries” (nagyjából annyit tesz, hogy semmi gond), amit aztán a nap minden szakában, minden kérdésre adott válaszként lehet tetszőlegesen puffogtatni. És ők aztán puffogtatják is, amihez kell egy pár hét, hogy hozzászokjon az ember. No worriesÉs nem csak mondogatják, teljes mértékig azonosulnak is ezzel a gondolattal. Ahogy az itteni magyarok mondják: “nem vöriznek” igazán semmin, persze egy ilyen helyen, ahol süt a nap, zafírkék az ég, mindenhol gyönyörű óceánpart vesz körbe, az életszínvonal a csillagos egekben, minek is kéne bármin is vörrizni? Egészen jó így élni, és egészen biztos ez is közrejátszik abban, hogy igen magas korokat érnek meg az itt élők.
Nyelvi tekintetben egyébként a mi oxford english-hez szokott fülünknek nagyon furcsa terep ez… Nem csak a beszédstílusuk, de az általuk használt több kifejezés is fejtörést, vagy legalábbis nagy meglepetést okoz néha. Egy éttermi rendelés végén általában a pincér megköszöni, és nyugtázza, hogy mindent felírt, amit csak óhajtunk. Európában. De nem itt. Nagyon furcsán hatott az első néhány alkalommal, amikor rendelésem végén csupán egy “too easy” (túl egyszerű) választ kaptam, és nem is tudtam mire vélni, hogy keveset rendeltem, vagy mire mondta ezt a pincér. Aztán felvilágosítottak, hogy ne aggódjak, itt ez a válasz, egyfajta udvariassági forma. Az aussie-k egyébként rendkívül barátságos, udvarias emberek, az utcán elhaladva nem lehet megúszni, hogy ne kérdezzék meg páran, hogy “how are you”. Mindenkire mosolyognak, mindenkinek köszönnek, a buszról leszállva pedig megköszönik a buszvezetőnek az utat. Furcsa mi? Mindenki gondoljon csak vissza, hogy vajon hányszor köszönte meg az utazást a 7-es busz pilótafülkéjében izzadó sofőrnek… Naugye… Itt pedig ez teljesen természetes, hiszen mi sem egyszerűbb egy “thank you” odadobásánál. Összehasonlíthatatlan felfogásbeli különbségek…

És ezt a nézetkülönbséget valószínűleg (az amúgy nem túl izmosnak mondható) ausztrál iskolákban kezdik belenevelni a gyerekekbe. Mivel Sydney egy igazi multikulti olvasztótégely, ezért az iskolákban is egymás kölcsönös elfogadására, az együttélés szabályainak fontosságára helyezik a hangsúlyt. Az ausztrál gyerekek egyébként sokkal fegyelmezetlenebbek és kezelhetetlenebbek mint az otthoniak, a figyelmüket csak nagyon rövid időszakokra lehet lekötni. Ez egyrészt köszönhető a globalizált, vibráló világnak amiben a mindennapjaikat élik, másrészt pedig annak, hogy a fegyelem, a felnőttek, tanárok tisztelete, és a figyelem nincs megkövetelve az iskolákban. Az itteni gyerekek mindegyike szeret iskolába járni, azért mert ezt valójában nem iskolának, hanem játszóháznak fogják fel. Minden meg van engedve, tanrend ugyan van, de attól bármikor el lehet térni, ha éppen a gyerekeknek az iskolaudvaron van éppen kedvük focizni. A felsősök maguk dönthetik el, hogy biológiát vagy inkább mondjuk fizikát szeretnének tanulni a  ‘science’ tantárgy keretein belül, és ami a legfontosabb: nem lehet buktatni. Ezek tükrében azért érthető, hogy honnan ered az óriási különbség. A tényleges lexikális tudáson kívül egyébként sok mindent kapnak: a sportok szeretetét, természetközelséget, egymás elfogadását és még számos hasznos, az életben jól kamatoztatható dolgot.

És a természetközeliség. Nagyon furcsán élik meg ezt az egészet, amit mondjuk úgy: természetvédelemnek mondunk. Görcsösen ragaszkodnak saját flórájukhoz és faunájukhoz, amely egyrészről nagyon helyes, hiszen mostmár a saját bőrömön is tapasztalom, hogy azon túl, hogy lélegzetelállító, még egyedülálló is az egész világon. Ennek ellenére saját maguk pusztítják a legjobban. A megújuló energiaforrások még teljesen gyerekcipőben járnak, és igazán nincs is társadalmi elfogadottságuk. Sehol nem látni napelemeket, vagy szélerőműveket, nagyjából mindent atom vagy vízenergiából oldanak meg. A többi energiaforrást megbízhatatlannak tartják. (Az igazsághoz hozzátrartozik, hogy Perth-ben, ahol a legmagasabb a napsütéses órák száma az egész világon, már kezdenek különböző napelem parkok létesülni, de ismétlem: még nagyon gyerekcipőben járnak). A másik természetromboló tényező a rengeteg szemét, és fölösleges csomagolóanyag. Köztéri kukával, mint olyannal csak elvétve találkozik az ember, és ha nincs kuka, hát mit tegyen a jó aussie? Ledobja a szemetet a földre, amit aztán majd valamikor valaki vagy összetakarít, vagy nem. (Az utcánkból kifelé menet még mindig van a földön olyan hamburgeres doboz, ami már a megérkezésemkor is ott volt, jelenleg kísérletet végzek rajta, hogy mikor fog eltűnni, ha az elutazásomig nem, akkor majd én kidobom.) Mindezek mellett iszonyatos pazarlás megy csomagolóanyagok tekintetében is. A boltban például minden terméktípust kéretlenül is másik zacskóba tesznek. Szóval ha például veszek egy szem almát, egy üveg ásványvizet, egy csomag felvágottat, meg egy tábla csokit, akkor mindezt négy külön szatyorba teszi be a pénztáros. Őrület, nem?

A másik értehetlenség számomra a kávéspoharak kérdése. Az ausztrálok óriási kávéfogyasztók, szinte minden sarkon található egy-egy kávézó, ahol aztán annyi féle kávéból választhat az ember, hogy győzzön kiigazodni rajta. Ausztrália KávéValószínűleg ennek köszönhető, hogy a nap minden szakában különböző méretű kávéspoharakkal a kezükben mászkálnak az emberek. Egyébként az itt kapható kávék messze-messze jobbak mint az amerikai vagy angol kávék, csupán egy baj van velük: ihatatlanul forrón adják. Általában 15-20 percet kell várnom, amíg belekortyolhatok a kavémba. Ezt ugye fogni sem kellemes egy papírpohárban, úgyhogy ausztrál barátaink remek megoldást találtak ki: nem a kávét adják egy kicsit hidegebben (hiszen a hosszú kávét például úgy készítik hogy a presszókávét hígitják forrásban lévő vízzel), hanem két, esetenként három poharat adnak hozzá, az talán már nem forrósodik át annyira. Ilyen apróságokból is leszűrhető, hogy egy igazi jóléti társadalomban élek.

Még rengeteg észrevételem van, de már így is elég hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, úgyhogy úgy döntöttem ketté bontom a témát, az általánosabb dolgokkal ezzel végeztem is,  és a következő bejegyzésben a hiedelmeket és tévhiteket fogom egy kicsit körüljárni (mint pl: pókok-kígyók-cápák-emberevőszörnyek és társaik), illetve bemutatni azt, hogy mit is csinálnak az ausztrálok, amikor éppen nem a munkával vannak elfoglalva, mik azok a dolgok amikért rajonganak.

Látogassatok el Balázs blogjára a http://sydneybejottem.blog.hu/ címen!

Magyar vízilabdázó Perthben

Seress Tibor, az FTC és a ZF-Eger korábbi vízilabdázója 2006-ban, 26 évesen úgy döntött, Ausztráliában telepedik le. Tibor az országtól igen, a sporttól azonban azóta sem szakadt el, és azóta, immáron ausztrál állampolgárként a Nyugat-Ausztráliai Vízilabda Szövetséget irányítva népszerűsíti ezt a csodálatos sportágat.

Magyarországon senkinek sem kell bemutatni a vízilabdát, hiszen válogatottjaink jelentős sikereket értek el az utóbbi évtizedekben, és a világversenyeken a mai napig rendszeresen előkelő helyen szoktunk végezni.

Perth - Fotó: Adam Selwood

Perth – Fotó: Adam Selwood

Ausztráliának van vízilabda-válogatottja és bajnoksága is, sőt, csak Nyugat-Ausztráliában közel 3000 igazolt játékost jegyeznek, profi vízilabdázóik azonban még sincsenek. Sőt, az edzők között olyan is akad, aki még sosem vízilabdázott. Van még tehát hova fejlődniük.

A Duna TV felvétele szerint Seress Tibor birkózóként kezdte, majd végül mégis a medencében kötött ki. 26 évesen pedig a nyakába vette a világot és Perthbe költözött, ahol jelenleg versenyigazgatóként dolgozik a Nyugat-Ausztráliai Vízilabda Szövetségnél. Munkája abból áll, hogy szervez, irányít és edz, és neki köszönhető, hogy az ausztrál legendáról elnevezett Tom Hoad kupán rendszeresen ott vannak a magyarok is. Tom Hoad négy olimpián vett részt, majd később szövetségi kapitány lett. Most Tiborral együtt azon dolgoznak, hogy minél szélesebb körben népszerűsítsék ezt az élvezetes sportot, amely oly sok csodás férfitestet adott már a világnak, a nők legnagyobb örömére.

Videó: https://www.facebook.com/sunstarstudio.com.au/videos/1615285958726263/

Az ausztrál internet csodálatos világa

Kata és Tamás több, mint egy éve élnek Ausztrália keleti partján, Brisbane-ben. Ebben az írásukban az internet bekötés körüli mizériájukról mesélnek. Kiköltözésükről és izgalmas életükről blogjukon is olvashattok. 

Na, egy ideje már érett a poszt, felgyülemlett pár megírnivaló, így gyorsan be is pótoljuk. Lehet lesz benne némi technika is, de Deltát és Kudlik Julit látott szerintem mindenki, így baleset nem történhet.

Az egyik legfontosabb, komfortérzetet jelentősen növelő és megoldásra váró probléma az internyet kérdése volt, így hát kezdem ezzel. Eddig egy 10 GB-nyi adatforgalomra hitelesített mobilnetet használtunk, ami kicsit olyan érzés volt, mint amikor szívószálon keresztül próbálunk levegőt venni a víz alatt: annyira elég, hogy ne fulladj meg, de komfortosnak nagy jóindulattal sem nevezném. Mivel a net az egyetlen kapcsolatunk kb. a külvilággal (kapcsolattartás az otthoniak felé, melókeresés, ügyintézés estébé) fontosságát nem hiszem, hogy kell ragozni. Elég sz@r úgy netezni, hogy folyton azt kell figyelned mit nézel meg (nem HD filmekre gondolok), sőt még az automatikus frissítéseket is kikapcsolod minden gépen (nem csak az okoskodótelefonodon), mert simán leránt pár száz megával, ha nem figyelsz.

Szóval, amíg nem volt saját albi (tudom, hogy nem albi, de nem fogok bérleményt írni, mert akkor mindenki egy nyikorgó faparkettás, magas belterű polgári lakásra fog gondolni, amiből itt nem sok van), addig a vezetékes netet nem tudtuk beköttetni, de ez az akadály 3 hete elhárult, így nekiugrottam kiválasztani a legjobb ár/érték arányú szolgáltatót. No, most legyünk kicsit megértőek a kenguruugráltató barátainkkal – mert nagyok a távolságok és rövidek a kábelek – és fogadjuk el, hogy itt csak kétféle netből lehet választani, a lassabb és drága (ADSL), valamint a kicsit gyorsabb és még drágább közül (NBN – National Broadband Network). Igazából az utóbbit csak akkor választhatod, ha jó helyen vagy, mint Juliska néniék a Posta/Matáv telefonhálózat bővítésekor. Question EverythingSzóval felénk csak ADSL volt elérhető, pedig eléggé a belváros közelében vagyunk, de annyi baj legyen. Kínomban, már a betárcsázós netre is előfizettem volna. Vannak mindenféle adatcsomagok, mint a mobilnetnél, csak nagyobb kiszerelésben (100-500 GB), de néhány kegyes szolgáltató ad unlimited csomagot is. Nekünk volt behoznivalónk, így erre neveztünk be, némi pénzmagért menet közben is lehet csomagot módosítani, majd mérem, hogy mennyit használunk, aztán igazítunk. Megrendelés leadva, „Pending státuszban pittyegett kb. 10 napig, aztán kiírták, hogy x napon bekötésre kerül. Vártam, hogy majd egyeztetnek időpontot, mikor jönnek ki bekötni, de időpontot nem kaptam csak e-mail-t (szerencsére ezek már nem leveleket postáznak, pedig érdekes módon erre egy csomóan rá vannak kattanva, mindenki levelezni akar veled, főleg a hivatalok, meg az egészségügy), hogy aktiválták a netet, örüljek. Örültem is, addig, amíg be nem akartam dugni az otthonról hozott jó kis Linksys netcsiholó dobozkámat a fali csatlakozóba.

Intermezzo: az ausztrálok sokat unatkoztak a 80-as évek végén, 90-es évek elején – mikor beütött az internet – és két MadMax film, meg koalaviadal között kifundáltak maguknak egy csatlakozószabványt, amit a világ jelentős része elől (értsd mindenki) eltitkoltak. Ez egy okos moduláris aljzat lett, amibe csak az abók által készített, uszadékfából faragott csatlakozókat lehet bepaszírozni. Az csinál belőle RJ-11-et (telefoncsatlakozó), RJ-12-őt vagy önkényuralmi jelképet, amit szeretnél. Sikerült beszerezni egyet Petitől (ők is új arcok errefelé és összecimboráltunk), ugyanis egy DickSmith-ben tizenx AUD-ért vesztegetnek egy darabot az indiai Ned Kelly-k, annyiért meg Kína teljes éves termelését fel lehet belőle vásárolni, nem mellesleg.

Csati megvolt, kábel bele, de LED-ek nem villognak a routeren. Fejvakarás, telefonálgatás a szupportnak (angolul elmagyarázni amit látok, vagy nem látok és próbálni szűkíteni a hibalehetőségeket) helyszíni segítségkérés pedzegetése. Az 220 AUD lesz, ha nem náluk van a hiba és hiába jönnek ki. Hoppácska, akkor mégis csak átgondolom még egyszer hol lehet a gond.

A bazinagy távolságok miatt ugyanis itt úgy működnek a dolgok, hogy nem küldenek ám mindenhova egy bakancsos, napszemüveges, kertészkalapos Krokodil Dundee-t, a netet beüzemelendő. Crocodile DundeeA te dolgod, hogy az ő beállásuktól (ahol lejön a telefonkábel a póznáról bele a dobozukba) a lakásodban lévő aljzatig eljusson a delej. Ott neked kell végére tenni egy varázsdobozt, amibe beírhatod a kapott login nevet és jelszót (éljen a PPPoE). Mivel ez egy többlakásos komplexum, valaki egyszer, amikor megépült (mikor Linda Kozlowski még csinos menyecske volt és nem egy Hutt), behúzta a csirkebelet a falakba és bekötötte helyi, illetve a központi rendezőbe. Minderről csinált egy szexi kötéslistát/jegyzőkönyvet, oszt ment isten hírével. A kötéslistát azóta slózipapírnak használják a posszumok, a bekötéseket meg vagy babrálta valaki vagy nem. Sikerült kinyitni a dobozokat és belekukkantanom, de multiméter hiányában félfarú órásnak éreztem magam.

Még tettem egy uccsó kísérletet a helyi kompjúter shopban, hátha van ötletük, hol lehet fekália a palatschinkenben, mikor megkérdi tőlem a mókus, hogy biztos van-e modem a router-emben. Ó „Te magasságos!” Mondaná Doc Brown és visszamenne az időben, hogy jól picsánrúgja saját magát (vagy Marty-t).

Hát igen, el lettem kényeztetve a nagy fővárosunkban. ADSL-lel asszem egyetem elején találkoztam még otthon, ahol T mindent telefonvonalon akart adni, még a mobilt is, így hát nem is jutott eszembe, hogy biza ide köll egy modem is. Olyanom nekem nem teccik lenni, ezért nincs villogás, meg korlátlan ingyenmozi. Tudtam, hogy ha rákérdezek, hogy van-e neki, akkor rögtön eladási helyzetet teremtek és hát nekem sincs itt könnyű dolgom, neki se legyen, meg nehogy má’ rámsózzanak egy WiFi-s csillagvizsgálót, mikor nekem csak egy modem kell, amin elől bemegy a halló, hátul meg kijön a vicces videó, úgyhogy megköszöntem és angolosan távoztam. Gyorsan feltúrtam a netet, szereztem egyet használtan (12 AUD-ért), amiért reggel 9-kor 2×10 km-t tekertem (itt a sarki közért is fél napi járóföld, pedig a városban vagyunk) egy öltönyös fazon melóhelyére, aki azt mondja cuki az akcentusom, francia vagyok-e? Nem volt nálam bagett, azzal jól fejbek@rtam volna így reggel 9-kor fél órányi hegynek felfele tekerést követően. Alig láttam még a csipától, így sikerült jól leejtenem lányos zavaromban az eszközöt miközben pénzeztünk. Ilyen az én formám, de azért reméltem, hogy nem lett baja. Persze nem működött. Egyébként is kincstári darabnak tűnt, valszeg a Szent Jobb a Bazilikában ezt szorongatta már pár évtizede.

Ekkor már úgy voltam vele, hogy pityergek kicsit a sarokban embriópózban, miután egy hete fizettem a net-et, az elmúlt egy hetemet a hibadetektálásra kúrtam el, de még mindig nem sikerült működésre bírni világháló lokális csápját. Aztán Peti tippjére találtam egy boltot, ahol olcsón árultak ilyen motyókat, nem is kellett csak egy Tour De France-ot lenyomnom érte és szereztem egyet 21 AUD-ért, újonnan.

Érdekes módon meglepően kevés bolt foglalkozik itt számítástechnikával. Lehet, otthon nem nagyon ül PC előtt az átlagember, mindeki MacBook-ot vesz magának. (Erről jut eszembe találjátok ki mi az a Macca’s. Megfejtés kattintás után. Annyit segítek, hogy hasonló, mint az Éhes Jancsi.) Valszeg az egyik felük pecázik, a másik meg néz maga elé és próbál rájönni, hogy mitől érdekes sport a krikett (nem az).

Hazahoztam, bedugtam mindent a megfelelő helyre és így örültem magamnak:

Internet_Unya

Juhéé. Azóta letöltöttük a fél internetet, siessetek ti is, mer’ nem marad.

Magyarok Új-Zélandon

Vándorboy 2009 elején járt a világ túloldalán, ahol többek között magyarokkal is volt alkalma találkozni, mert ugye mi mindenhol ott vagyunk, majd “papírra” vetette az élményeit. Beszámolójában kitér az 56-os disszidánsokra és mesél azokról a fiatalokról is, akik kalandvágyból vágtak neki az ismeretlennek.

2009 februárjában jártam Új-Zélandon, ahol kiderült, hogy a vendéglátóm legjobb barátnője magyar, így hát találkoztunk vele másnap. Kémikus, de hobbiként a konyakmeggyet népszerűsit, no persze főleg azért, hogy könnyen behozhassa a kedvenceit. Ki gondolná, hogy a konyakmeggy is magar? Gerbeaud EmilPedig de. Feltalálója, Gerbeaud Emil, Svájcból emigrált Magyarországra 1884-ben, és ott honosította meg ezt az édes csodát. Hoppá!

A lényeg, hogy másnap lesz a magyar klub összejövetele. Lám-lám, ami nem jött össze Ausztráliában, azt itt a sors összehozza nekem. Mindig vágytam találkozni hamisítatlan disszidensekkel, hogy visszarepítsenek az időben a történeteikkel.

Bevezetésként pingpongozok a frissen kiköltözött erőkkel, és közben beszélgetek velük. Ők,  a fiatal bevándorlók, maroknyian vannak csak. A dán klubban van az esemény. Kb. 30-40 ember gyúlt össze, jórészt a 40-50-es években kikerült idős emberek, hogy meghallgassák Dr. Ábel András előadását a teremtésről és a Big Bang-ről. András 56-os repülőmérnök, aki a kivégzése elől menekült külföldre.

Ma a Sydney egyetemen tanít, találkozott Teller Edével és Fidel Castróval is, az Aucklandanyagfáradás terén folytatott kutatásai pedig a Nobel-díj bizottságának érdeklődési körébe is bekerült. Kalandos életét papírra vetette és könyvekként jelentette meg, így tudhatunk többek között az atomtitkokról, az U2-ről, a CIA-ról és még sok egyéb érdekességről. Szépen beszél magyarul, de már pár szó inkább angolul esik a nyelvére ki neki is, így ötven év után (nekem már pár hónap után is).

Szóval mi szél fújta őket erre? Volt, aki azért jött, mert a férje ment, van, aki elolvasta a kommunista kiáltványt és ráeszmélt, hogy azt nem akarja. Volt, akinek elege lett, és Aucklandéhbérért nem akarta építeni a szocializmust. Volt, akinek volt egy találmánya, Venezuelába ment volna megvalósítani a tervet, de nem engedték ki. Hát ment később, 1956-ban.

Volt, aki munkástanács vezető volt, neki mennie kellett. Legtöbben egy szál ruhában ugrottak fel egy nyugatra tartó teherautóra a forradalom utolsó napjaiban, aztán Bécsben várták a sorsukat.

Volt, aki a táborban egy napi ismerettség után megházasodott, aztán életük végéig kitartottak egymás mellett. Elképesztő életutak, itt egy teremben. A menekülttáborokban vártak, majd ahova engedélyt kaptak, oda utaztatták őket bérelt repülőkkel. Ausztrália vagy Amerika? Csak a véletlenen múlt, hogy ki hol kezdhetett új életet.

Volt, aki rögtön talált munkát, és pár hét után már motorja is volt. Volt aki évekig krumplin élt, hogy vehessen egy házat ahova a gyerekük születik.

A legtöbben semleges érzéssel vannak Magyarország felé. Nincs nosztalgia, nincs harag. Persze itt mindenki jobban tudja, hogy mit kell otthon tenniük a politikusainknak, és nekünk, osztják a tanácsokat.

A fiatalok többnyire kalandvágyból jöttek Új-Zélandra, és mivel szakmunkás hiány van erre, aki szakmával bír könnyen boldogul. A diplomások letelepedését megkönnyítettek hivatalosan, de ha a felszín alá nézünk, kiderül, hogy a fele sem igaz. Lestoppoltam egy Aucklandholland fül-orr-gégész nőt, aki ide telepedett le, de a szakmai szervezetek nem akarják az idegen munkaerőt befogadni, és így nem is kapnak azonos fizetést. Naná, mindenki félti a pozícióját. Pedig biztos vagyok benne, hogy az itteni oktatási rendszer színvonala az európai alatt van.

No, mindegy, az ötlet jó, hogy a kiművelt munkaerőt elcsábítsák a szegényebb országoktól. Újfajta gyarmatosítás…

Sok magyar csak bevásárolni jött el, hoszen van itt minden jó, mi szem-szájnak ingere: hurka, kolbász, káposzta, paprika, tokaji és egri bor, zsír, sonka. Az előadás után vacsora magyar nótával. Nos, igen, ez az “országimázs”. Cigányzene nótával. Brr.. Kötelességemnek éreztem, hogy megmutassam mi is a magyar népzene, és szerencsére az egyik fiatal lány tagja az itteni hattagú táncegyüttesnek, és ő értékelte erőfeszítéseimet. De az idősebbeknek maradt a jó ebedhez szól a nóta…

AucklandAkinek maradt rokona az rendszeresen (1-3 évente) hazalátogat, és hozzák ide a szlovák leves port. A többiek már nem. “Itt élek, ez a hazám…”

15 évig volt magyar rádióadás, havi 45 perc, de már öregek, és nincs aki csinálja helyettük. Persze lenne, de mást csinálnának, mint amit ők elképzelnek, így inkább semmi ne legyen, s lehessen sírni, hisz magyarok vagyunk.

Nos, én évekig csináltam rendszeresen rádióműsort Magyarországon, és úgy érzem inkább az akarat hiánya, illetve az új erők retardáltatása miatt szűnt meg a műsor. Szomorú. Amikor helyiekkel beszélgetnek, nem kerül szoba a történelem, a múlt, állítólag a kiwiket (új-zélandiak) nem érdekli a történelem. Végülis, amijük nincs, az miért foglalkoztatná őket?

Volt kezemben a hetente Melbourne-ben megjelenő újság, a Magyar szó (ott még igen jelentős  számú magyarság él). Kiállítás Magyarországról 10 éve volt utoljára, de magyar napokat az akkori siker ellenére sem terveznek. Pedig jó alkalom lenne az itt élő ezer magyarnak feleleveníteni elszáradó kapcsolatukat a kultúrájukkal. De persze így 50 év távlatából már egyre kevesebb erre az igény. Pedig én annyi mindent tennék… de igény nincs rá… Lassan elpakolunk, összesöprünk, és hátrahagyjuk kiürült, pár órája még magyarokkal teli dán házat.”

Közlekedj okosan Ausztráliában!

Kata és Tamás egy éve élnek Down Under. Pontosabban Ausztrália keleti partján, Brisbane-ben. Kiköltözésükről és izgalmas életükről blogjukon is olvashattok.

Ausztrál vonatAusztráliában a bal oldalon (a rossz oldalon :)) közlekednek az emberek minden szempontból. Az egy dolog, hogy kocsival, busszal és bicóval a bal oldalon kell menni, de a vonatok is fordítva közlekednek, sőt, ami a legviccesebb, hogy az emberek a járdán is a bal oldalon haladnak. Ha nem ott mész, akkor valszeg külföldi vagy, mert a helyiek nagyon figyelnek arra, hogy a járda bal oldalán haladjanak. Egy ismerőstől hallottuk, hogy bizony már meg is szólták érte, amikor nem a bal oldalon sétált.

Vagy ott van pl. a mozgólépcső. Tök szép kulturáltan viselkednek rajta, mindenki libasorban áll a bal oldalon.

Brisbane suburb-ökre van felosztva, összesen kb. 500 db van belőlük, szóval nem piskóta a város mérete. Mi Annerleyben lakunk, közel a belvároshoz, de épp elég messze tőle.

Ausztrál vonat belülrőlAz itteni tömegközlekedés nagyon gyerekcipőben jár, de legalább jó drága. 🙂 A város zónákra van felosztva és annyit fizetsz, ahány zónán keresztül kell utaznod. Illetve nem mindegy, hogy mikor utazol: peak-ben (csúcsidő) vagy off-peakben (csúcsidőn kívül). Peak csak hétköznap van, hajnal 3-tól reggel 8:30-ig és délután 15:30-19:00-ig.

Off-peak pedig hétköznapokon 8:30-15:30-ig és 19:00-től hajnal 3-ig. Valamint hétvégéken és ünnepnapokon egész nap.
Vagy minden egyes utazásnál papír alapú jegyet veszel (ez a legdrágább opció) vagy pedig kiváltasz egy Go Card-ot (plasztik kártya), amire aztán rendszeresen töltögeted fel a pénzt. És sajnos sok kell rá, mert ahogy említettem nagyon drága a tömegközlekedés. Bérlet nincs. A diákoknak meg a nyuggerekeknek van kedvezmény.
Felszállás előtt és leszállás után le kell pittyentened a Go Card-odat a kihelyezett terminálokon. Ez mindig kiírja, hogy mennyi mani maradt még a kártyádon (sajnos baromi gyorsan elmegy a feltöltött pénz…).
Ausztrália Go Card Íme egy példa, hogy mennyibe kerül 1 utazás (ezek után senki nem fogja azt mondani, hogy a havi BKV bérlet drága). Ha otthonról be szeretnék menni a CBD-be (Brisbane belvárosa), az tőlünk 6 megállóra van vonattal (ami itt olyasmi szerepet tölt be, mint otthon a metró), kb. 18 perc utazás. Mindezért a kis utazásért van pofájuk csúcsidőben 4.14 AUD-t / csúcsidőn kívül 3.32 AUD-t elkérni egy útra. Ha mákom van és 1 órán belül visszaérek az állomás területére (tehát lepittyentem a kártyámat a belépőkapuknál), akkor nyert ügyem van, mert csak 1 utat kellett kifizetnem, a hazaút ingyen volt. Ha hosszabb időre kell a belvárosban tartózkodnom, akkor az szívás, mert akkor még egyszer ki kell fizetni a hazautat (csúcsidőben 4.14 AUD, csúcsidőn kívül 3.32 AUD ). Tehát egy ilyen kis több, mint 1 órás kaland csúcsidőben 8.28 AUD, ami durván átszámítva 1800 Ft, csúcsidőn kívül pedig 1400 Ft körül van.
Egy még egyszerűbb példánál maradva: ha csak 1 megállót szeretnék utazni, akkor azért is ki kell pengetni 3.53 AUD-t (kb.750 Ft) csúcsidőben,  2.83 AUD-t (kb. 600 Ft) csúcsidőn kívül.
Van egy olyan “szuper” opció, hogyha 1 héten belül (hétfőtől vasárnapig) minimum 9x utazol tömegközlekedéssel, akkor a hét hátralevő részében már ingyenesen tudsz utazni. Még sosem sikerült ezt az ingyenességet elérni.
A vonatközlekedés okés és pontos (és ráadásul hétköznap 15 percenként jár az összes vonat), de azzal sajnos nem lehet mindenhova eljutni.
Ausztrál busz
A buszozás sajnos nem túl megbízható, ráadásul ha ismeretlen környékre mész, akkor bajban leszel, hogy hol kell leszállnod, mert a busz nem áll meg minden megállóban, csak ha előre jelez az ember. Viszont a megállókat nem mondják be vagy írják ki előre (kivéve néhány járatot). Ilyenkor jól jön a telefonban lévő “GDP”, azzal könnyebb követni a busz útvonalát.
Ausztral busz - kézjelHa fel szeretnél szállni egy buszra, akkor pedig meglepő módon a balkáni “integetős” módszert kell alkalmazni. Ha nem integetsz, akkor nem áll meg a busz és csak nézel, mint hal a szatyorban. Vagy pislogsz, mint pocok a lisztben.

Illetve tömegközlekedés címen lehet még hajókázni is, a neve CityCat. Ezt eddig még csak egyszer próbáltuk ki, mert
nem igazán esett útba. Viszont baromi gyors és élvezetes, szóval nagyon állat lehet nap mint nap ezzel járni munkába.Ausztrália City Cat

Sajnos azonban itt az elsődleges közlekedési eszköz az autó. Gáz, de még egyedül utazni is olcsóbb vele, mintha tömegközlekednél. Szép Új Világ… Külsőbb kerületekbe egész egyszerűen nem igazán lehet eljutni tömegközlekedéssel. Mert mondjuk elvisz valameddig a busz vagy a vonat, de leszállás után a maradék utat gyalog kell megtenned, viszont rájössz, hogy sok helyen nincs járda vagy zebra, hogy át tudj kelni a túloldalra vagy hogy tudd folytatni az utadat a célállomásig. Amíg nem volt kocsink, szembesültünk ezzel párszor, páratlan élmény…
Mivel nem sokan gyalogolnak, így bár hiába szélesek az utak, ha van is járda, az csak egyszemélyes.

A bringa még a lehetséges közlekedési opció, de ahhoz eléggé edzettnek kell lenned, mert bizony igen szép dimbes-dombos a vidék. Néhol olyan meredekek az utcák, hogy akkor sem jársz jól, ha leszállsz a bicódról és tolod a járdán, mert sokszor magadat is nehéz felfelé vonszolni, nemhogy még egy bringát.

Az autós közlekedés jóval nyugisabb itt, mint otthon. Nincsenek anyázások, beintések, leszorítások, kielőzések. Viszont sok a béna sofőr. Szüttyögnek, tötyögnek. Zöldre vált a lámpa, de még szeretnek várni fél percet, mielőtt elindulnak. Ne kérdezzétek, hogy ez miért van…
A lámpák pirosról egyből zöldre váltanak, a narancssárga kimarad. Viszont “visszafele”, tehát, amikor zöldről vált pirosra, akkor van narancssárga.
Olyan, hogy zöld hullám, az itt ismeretlen fogalom.
Igyekszik mindenki betartani a sebességkorlátozásokat, mert durván büntetik a sebességtúllépést. Egy ismerős mesélte, hogy 60 helyett 68-al ment (lejtőről jött le és ott ugye könnyen meglódul a kocsi) és kapott egy cuki 150 dolcsis büntetést érte. Nájsz.
Ja és még egy érdekesség: ittasan is vezethetsz. Na jó, max. 0,05% lehet a megengedett véralkoholszinted.

Új-Zéland – megérkezésem

Vándorboy igazi világutazó, aki 22 éve jár-kel a Föld legérdekesebb, leglélegzetelállítóbb részein. Általában stoppal utazik és CouchSurfinggel száll meg, de attól sem riad vissza, hogy igazi világvándorként egyedül, a csillagos ég alatt töltse el az éjszakát. Írásai mindig nagyon érdekesek, és életvitelének, valamint filozófiájának köszönhetően igen különleges szemszögből világítanak rá a világ dolgaira és az adott ország kultúrájára és szokásaira.

Vándorboy 2004 elején járt a világ túlsó oldalán, ahol többek között magyarokkal is volt alkalma találkozni, mert ugye mi mindenhol ott vagyunk. Erről itt olvashattok bővebben. Ebben a beszámolójában megérkezéséről és az első benyomásáról ír nekünk. 

2004 Február 9-én megérkeztem repülővel Aucklandba. A kötelező élelmiszer bevallási papírt a reptéren kitöltöttem, a bevándorlási hivatalnok kérdéseire válaszoltam, majd bekerült Új-Zéland pecsétje az útlevelembe.

Kilépve egy cirkusz porondján találom magam: körben családtagok várják szeretteiket, kicsit hátrébb öltönyös fogadóemberek táblákkal várják az érkezetteket.Auckland

Kint az utcán egy hatalmas kiwi madár kőszobra fogad – mint később szembesülök vele, ez Új-Zéland jelképe, egy kihalófélben lévő madár.

A közlekedés, mint nyugaton is, drága, így stoppel indultam a városba. Egy idős hölgy vett fel azért, aki mesélte, hogy unokái is szoktak stoppolni Európában. Na meg úgy tűnik elég nyitott maga az új-zélandi társadalom is. Ráadásul az 50-es években Indonéziában dolgozott. Érdekes életút lehet az övé is.

Auckland

Új-Zéland legnagyobb városa, egyben gazdasági központja, a maga 2 millió lakosával, de nem ez hivatalos főváros. Asutrália után nekem úgy tűnik, hogy ez a hely tele van élettel, éttermekkel, és bejárható méretű a belvárosa. Kellemes hely.Auckland

Tájékozódási pontnak mindig ott van a város fölé nyúló 328 méter magas Skytower, a bázisugrók kedvence, ahonnan tiszta időben két tengert is látni. Sőt Bombay-ig is ellátni! Nem, nem az inidia Mumbai-ról van szó, ez csak egy negyed a város határán. De azért jól hangzik, mint a budapesti Havanna. Ha valaki ugrani akar a toronyból, akkor egy kis extra pénzért azt is megteheti, illetve a tövében elpókerezheti a vagyonát. (Lehet, hogy fordított a sorrend?) No persze a kaszinó fő látogatói a kínaiak, mint mindenhol. Kurt Vonnegutnak mégis igaza lesz és mindenhol kínaiakkal fogunk majd találkozni?

Auckland az Északi-sziget vulkáni dombjaira épült, és mint tudjuk Új-Zéland a világ egyik legaktívabb vulkáni zónájában helyezkedik el. Az Északi-sziget legfőbb látványosságai közé tartoznak a gejzírek, a vulkánok, a termálfürdők, a buzgárok és a fortyogó iszaptavak. Már alig várom, hogy felfedezzem az országot!

Vendéglátóm

AucklandA vendéglűtóimra azt mondanánk, hogy jólszituáltak (cabrio BMW), de hát itt ki nem az?! A mama doktor, gyönyörű kertesházzal és benne hangos kabócákkal. Az ausztrál légyinvázió után újabb terror a nyugalom ellen. De majd jönnek a sandfly-ok is, bár azok a déli sziget szörnyszülöttei. Erról majd egy későbbi bejyegzésben. (Röviden: homoki legyek, sokan vannak és a csípésük egy hétig viszket.)

A már említett cabrio BMW-vel megyünk el vendéglátómmal az aktuális Jazz Street Festival-ra, melyet az öbölben tartanak, és kvázi nyárutó fesztiválként megmozdult a város apraja–nagyja. Az unokák önfeledten táncolnak a 80 éves nagymamával. Hát igen itt tudnak még mosolyogni a nyugdíjasok. Jó látni. Több mint 25 színpadon szól folyamatosan a zene, kellemes idő, a kellemes időtöltéshez.

Az új-zélandi magyarokkal történt találkozásomról itt olvashattok.

Local Art Key Collection és Museum of New Zealand Te Papa Tongarewa

A Művészeti Múzeum, amit “Local Art Key Collection”-ként hirdetnek, de igazából csak egy szép épületben maroknyi maori kép, a többi pedig feledhető. Tudom az én hibám, hogy mindent európai szemmel mérek, de nekem az a szint, azaz alap.

Kellemes parkok találhatók itt, nyüzsgő egyetemi életük van, Aucklandszázadfordulós épületeik, pár art deco érdekesség a 20-as évekből. Sajnos a zöldségpiac fogalmát nem ismerik itt sem, Ausztráliához hasonlóan, a kistermelők pedig itt is eltűnőben vannak. Ellenben vannak szupermarketek, főleg azok, már csak abban tudnak gondolkodni itt az emberek.

A központban kirakodóvásár van, ahol az ázsiaiak úgy hirdetik áruikat, hogy “from the far East”, azaz a Távol-Keletről. Ha tudnák, hogy az innen nyugatra van…

Szóbaelegyedtem egy tonga-szigeteki párral: kevés maradt a kultúrájukból, mesélik. Turista szigetté váltak, ahol a gazdagok süttetik bájaikat (hájaikat?).

Zsúfolt tárgyi emlékekkel az óceániai szigetvilágból, de az élet hiányzott belőle. Már a régi fotók is művinek tűntek. Napi két maori tánc és zenei előadás szigorúan turistáknak Aucklandbemutatva. Persze majd hamar rájövök, hogy ez a kultúra sem létezik már.  A jólét asszimilál.

De legalább a maoriknak jobb sorsuk volt, mint az aboriginoknak. Harcosabbak voltak, és velük anglia jobbnak látta kiegyezni. Úgy tűnik az erőszak mind a mai napig evolúciós előny. Ennek az emléke a “Waitangi Day”.

A második emeleten egy természettudományi kiállitás található, ahol pillangókat húzhatunk ki a fiókból. A harmadik emeleten a háborúé a főszerep. Izgalmas informatív kiállitás. Miért is lépett háborúba Anglia az első világháborúban? Olvassatok utána. Vicces. Mind a mai napig nemzeti ünnep és a megemlékezés napja a Dardanellák ostromának dátuma, ahol a törökök lezúzták a kiwiket. Az első világháborúban 11 ezer, a másodikban pedig 18 ezer halottat és megannyi megtört életet voltak kénytelenek elkönyvelni. Elég gyászosan szerepeltek.

De mit is kerestek olyan messze?! No igen, egyszerű a béke szigetéről háborúzni, ahol még Aucklandragadozó sem volt a fehérek érkeztéig… Én nem ismerem az európai veszteséglistákat, de szerintem egy csatában többen haltak meg mifelénk, mint itt a háborúk során összesen. Itt pedig nemzeti ünnep (megemlékezés) a csata napja. Nekünk bizony rengeteg nemzeti ünnepünk (?) lehetne. De ki kíván meg depresszívebb lenni?

Persze az amerikai segítségnek itt is ára volt és hamarosan Malájziában, Kóreában és Vietnámban találták magukat az új-zélandi harcoló egységek. Hogy tanulunk-e a múltból? Soha.

Egy parkban elfogyasztottam reggelimet, és közben beszédbe elegyedtem egy helyi alkoholista homlessel, aki szintén ott fogyasztotta reggelijét egy üveg sör formájában. Kicsit odébb Superman-nek öltözött fiatalok próbáltak valami furcsa táncot.

Eden Hill

Eden Hill egy vulkáni kúp a város közepén, szakrális hely volt a maoriknak. Nekünk pedigAuckland szép kilátás a városra, piknikező turistákkal, kutyát sétáltató helyiekkel. Napsütés, enyhe nyár, panaszra semmi ok, sőt az elhagyott kamerám is meglett. Indulhatok tovább.

Új Zéland drágább ország, mint Ausztrália, puccosabb, talán nincs benne az a hatalmas puszta érzés, vagy térélmény, mint Ausztráliban, ahol minden farm. Ott valahogy minden “grande”, hatalmas, de közben inkább “túlhirdetve” van minden: Great Alpine Road, Great Barrier Reaf, Great Australian Bites, Great Ocean Road (ami néha egy sávos), stb.

Itt Új-Zélandon európaiabb léptékű, bensőségesebb, kifinomultabb, zöldebb, érthetőbb és élhetőbb minden. Auckland

A stoppolás igazán jól megy, ki sem szállok a kocsiból, már meg is állt egy másik. Végül egy koszovói srác visz Bombay-ig. Két éve él már itt illegálisan. Örül egy kelet-európainak, földik vagyunk. Szegény, de amikor kiszállok csokit és sütit ad, de a pénzt visszautasítom.

 

Eredeti szöveg: vandorboy.com

Szerkesztette: Pető Gábor

Na ezért ne gyere Ausztráliába… (közkívánatra)

Lassan két éve írjuk ezt a blogunkat Ausztráliáról, és rendszeresen kapunk emaileket, megjegyzéseket, hogy túlságosan is szépnek írjuk le ezt az országot, nem lehet igaz, hogy itt minden tényleg ennyire fantasztikus. Habár azért néha említünk nehézségeket is, de tény, hogy nem erre helyezzük a hangsúlyt. Valóban így van, hogy itt sem minden tökéletes (wow, ki hitte volna?), és bizony sok problémával kell szembenéznie annak, aki el szeretne itt tölteni 1-3-10-100 évet. Mi alapjában véve kifejezetten pozitívan, vidáman, humorral és kíváncsisággal nézzük a világot, ezért a bejegyzéseinkben is a szép, jó, érdekes vagy vicces dolgokra koncentrálunk, a negatívumok kifejtését inkább meghagytuk másoknak. Ezen a későbbiekben sem szeretnénk változtatni, viszont elismerjük, hogy egy reális kép alkotásához hozzátartoznak a nehézségek, a kevésbé kellemes dolgok is, amikből bizony nekünk is volt/van részünk folyamatosan. Úgyhogy kivételesen ez egy olyan blogbejegyzés lesz, ami kifejezetten a kellemetlen, negatív meglepetéseket fogja körüljárni Ausztráliával kapcsolatban.

2013-12-31_13_10_43-w1200.jpg

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

1 éve Ausztráliában

Amikor 2013-ban elindultunk hátizsákkal Ázsiába fél évre, azt gondoltuk, hogy ennyi utazás meg világlátás biztosan hosszú időre elég lesz. Nem így lett, Ausztrália keresztülhúzta a számításainkat. Az ázsiai utazásunk végén csupán 3 hetet töltöttünk el Sydney-ben, de ez elég volt ahhoz, hogy rögtön azon kezdjünk gondolkozni, hogyan tudnánk ide visszajönni. Hamar meg is találtuk a módját, a tanulói vízum mellett döntöttünk. Egy MBA végzettség már korábban is a tervek között szerepelt Zolinak, úgyhogy összekötöttük a kellemeset a hasznossal, és a Sydney-i Holmes Institute-ot választottuk a képzésre. Tavaly október közepén érkeztünk meg Sydney-be, így immár több, mint egy éve vagyunk itt.  Úgyhogy itt az idő egy kis visszatekintésre, mi is történt velünk ezalatt az egy év alatt, és hogyan látjuk most Ausztráliát, azon belül is Sydney-t. Ezen felül igyekszünk pár tippet is megosztani az itteni élettel kapcsolatban azoknak, akik szintén egy hasonló kalandot terveznek Ausztráliába. (Figyelem, ez egy igencsak hosszú, és SZUBJEKTÍV bejegyzés lesz, mi szóltunk… :))

IMG_20140411_070358-W1200.jpg 

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Óceánjárók a város közepén

A Sydney Harbour rendelkezik a világ legmélyebb természetes kikötőjével, így az óriási óceánjárók is kényelmesen be tudnak hajózni a város kellős közepébe, a Central Business District-be. Ezek a hajók általában hajnalban érnek be a városba, így fantasztikus élmény lehet az utasoknak, ahogy este még a nyílt tengeren alszanak el, és reggel már a világ egyik legszebb kikötőjében ébrednek.

rs2-W1200.jpg

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

A Világ Legfehérebb Homokú Tengerpartja: Hyams Beach, Jervis bay!

A blogírás egyik legnehezebb része a címadás, hiszen a rengeteg információ között manapság csak arra kattintunk, ami figyelemfelkeltő, hatásvadász, valami szenzációt ígér. Szerencsére az ausztrál kontinens sokszor segít abban, hogy ne kelljen órák hosszat ötletelni egy ütős címen. Vegyük például a mostani bejegyzésünket: A Világ Legfehérebb Homokú Tengerpartja. Komolyan. (így, csupa nagy kezdőbetűvel, hogy még hatásosabb legyen!). Ugyanis ez a tengerpart ténylegesen itt van Ausztráliában, Sydney-től 200 km-re délre, és az a neve, hogy Hyams Beach. Utána lehet nézni, benne van a Guinness rekordok könyvében, pont. Nincs vita.

P6289100-W1200.jpg

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!