No worries – az aussie mindennapok egy magyar szemével

3
1765

Balázs június közepén érkezett Sydney-be, hogy megtapasztalja a pezsgő nagyvárosi életet a világnak azon a felén is, illetve, hogy fél évet töltsön az ottani magyar közösséggel és segítse őket abban, hogy megőrizhessék hagyományainkat és a kultúránkat. Balázs mostani írása az ausztrálok, azaz az “aussie”-k szorgos-dolgos hétköznapjaiba enged egy kis betekintést.

Lassacskán két hónap telt el azóta, hogy megérkeztem Ausztráliába. Nekem is furcsa ezt kimondanom, vagy ebbe belegondolnom, hiszen olykor sokkal többnek, olykor pedig sokkal kevesebbnek tűnt, tűnik az eltelt idő. Annyi új benyomás ért, annyi új dolgot tapasztaltam, hogy se szeri se száma, és ebben a két hónapban is nagyon sok minden változott bennem is, nyilván a dolgok alaposabb megismerese miatt. Ez a kis összefoglaló egy teljesen szubjektív és felszínes képet fog festeni arról, milyen is az élet a kenguruk földjén.

A magyarországi tavaszból megérkezve az első sokk az ausztrál tél volt számomra. Kiszállva a repülőgépből megcsapott az 5 fokos hideg (este 11-kor érkeztem), és habár felkészültem rá, mégis meglepetésként ért, hogy ez valójában milyen hideg is. Aztán jött a határátlépés, ami mondhatni zökkenőmentesen zajlott, de csak azért, mert tudtam mire készüljek. Ausztrália nagyon védi a világon egyedülálló flóráját és faunáját (nagyon helyesen), emiatt rengeteg olyan dolog van, amit még a nagy bőrönbe elhelyezve sem lehet behozni az országba, mint például élelmiszerek, növények, kezeletlen fatermékek, stb. Egyébként ez a nagy “természetvédelem” nagyon visszás számomra, de erről majd a bejegyzés későbbi részében. Bőrönd megvan, házigazdám, Zoli, már a csarnokban várt, összeismerkedtünk, majd beültünk az autóba, és irány haza. Itt következett aztán a legnagyobb meglepetés. Nem, nem az, hogy bal oldali közlekedés van angol mintára, hiszen ezt tudtam, hanem az, hogy mekkora hatalmas városba is érkeztem. Nagyjából 20 perce lehettünk úton, amikor a harmadik autópályára hajthattunk rá, én persze csak ültem, és nem kérdeztem semmit, csak magamban gondoltam, hogy “na, Balázs, ha itt nem veszel el akkor sehol nem fogsz”. Sydney-i utakAztán közel egy óra autókázás után hazaértünk, elbeszélgettünk, előkerült a térkép is, behatároltuk magunkat, hogy hol is lakunk nagyjából, és tágra nyíltak a szemeim, amikor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen a város közepén élünk, innen még majdnem ugyanennyit autókázhatunk ha a Sydney vége táblát meg szeretnénk pillantani. Hátborzongató. A következő napokban elkezdtem megtanulni használni a tömegközlekedést, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de hát gyakorlat teszi a mestert. Egyébként az itt élők rengeteget panaszkodnak a tömegközlekedésre, nem tartják hatékonynak és jónak, nekem erről teljesen más a nézetem. Jó pár napba beletelt amíg kitapasztaltam, hogy melyik vonalakon milyen vonatokkal érdemes közlekedni, és ami az első napokban közel két órás útba került (“bokorjáratokkal”), az mára már leredukálódott egy órányira. Még így is soknak mondható magyar viszonylatban, és főként drágának, de ne felejtsük el, hogy egy teljesen más életszínvonalú kontinensen vagyok…

Igen, kontinensen. Mert Ausztráliát országként emlegetni nem lehet. Egyrészt közigazgatásilag is teljes mértékben eltér minden más országtól, másrészt akkora területről, és akkora távolságokról beszélünk, amik mind megnehezítik egy országként való besorolását. Igazándiból Ausztrál Államszövetségnek nevezik, amely szigorúan véve nyolc államból épül fel, melyeknek külön közigazgatása van. Érdekes, hogy az egyes államokban más szabályok vonatkoznak sok mindenre, illetve téli/nyári időszámítást is csak néhány államban használnak, de erről és az ausztrál politikáról, közigazgatási rendszerről majd egy későbbi bejegyzésem fog szólni. Szóval a távolságok óriásiak, akár Sydney, akár egész Ausztrália tekintetében. Gyakran kérdezik barátok, ismerősök, hogy jártam-e itt vagy ott, láttam-e ezt vagy azt, és erre általában ezzel a térképpel szoktam válaszolni, amely tökéletesen szemlélteti, hogy mekkora kontinensen vagyok is.

Ausztralia_Europa

Látható, hogy egyik városból elutazni a másik városba, az pontosan olyan utat jelent, mintha Európa egyik országából ugranék át egy távolabbiba. Egészen felfoghatatlan. Egyébként Sydney mint város sem az a szokványos város, mint amihez hozzászokhattunk otthon. Az otthoni fogalmak szerint én inkább egy megyeként határoznám meg ami több várost foglal magában. Ezek itt persze városrészek (pár száz van belőlük), és az itt élők mindig aszerint definiálják magukat, hogy melyik suburb-ből érkeztek, ha viszont elhagyják a várost azonnal sydney-iként tekintenek magukra. Érdekes kettősség.

Maguk az ausztrálok (vagy ahogy ők mondják aussie-k) egyébként egy nagyon laza népség. Nyelvükben, életfelfogásukban, életstílusukban olyan “hanyagságot” (a szó legjobb értelmében) élnek meg, hogy egészen megnyugszik az ember közöttük. Kedvenc kifejezésük a “No worries” (nagyjából annyit tesz, hogy semmi gond), amit aztán a nap minden szakában, minden kérdésre adott válaszként lehet tetszőlegesen puffogtatni. És ők aztán puffogtatják is, amihez kell egy pár hét, hogy hozzászokjon az ember. No worriesÉs nem csak mondogatják, teljes mértékig azonosulnak is ezzel a gondolattal. Ahogy az itteni magyarok mondják: “nem vöriznek” igazán semmin, persze egy ilyen helyen, ahol süt a nap, zafírkék az ég, mindenhol gyönyörű óceánpart vesz körbe, az életszínvonal a csillagos egekben, minek is kéne bármin is vörrizni? Egészen jó így élni, és egészen biztos ez is közrejátszik abban, hogy igen magas korokat érnek meg az itt élők.
Nyelvi tekintetben egyébként a mi oxford english-hez szokott fülünknek nagyon furcsa terep ez… Nem csak a beszédstílusuk, de az általuk használt több kifejezés is fejtörést, vagy legalábbis nagy meglepetést okoz néha. Egy éttermi rendelés végén általában a pincér megköszöni, és nyugtázza, hogy mindent felírt, amit csak óhajtunk. Európában. De nem itt. Nagyon furcsán hatott az első néhány alkalommal, amikor rendelésem végén csupán egy “too easy” (túl egyszerű) választ kaptam, és nem is tudtam mire vélni, hogy keveset rendeltem, vagy mire mondta ezt a pincér. Aztán felvilágosítottak, hogy ne aggódjak, itt ez a válasz, egyfajta udvariassági forma. Az aussie-k egyébként rendkívül barátságos, udvarias emberek, az utcán elhaladva nem lehet megúszni, hogy ne kérdezzék meg páran, hogy “how are you”. Mindenkire mosolyognak, mindenkinek köszönnek, a buszról leszállva pedig megköszönik a buszvezetőnek az utat. Furcsa mi? Mindenki gondoljon csak vissza, hogy vajon hányszor köszönte meg az utazást a 7-es busz pilótafülkéjében izzadó sofőrnek… Naugye… Itt pedig ez teljesen természetes, hiszen mi sem egyszerűbb egy “thank you” odadobásánál. Összehasonlíthatatlan felfogásbeli különbségek…

És ezt a nézetkülönbséget valószínűleg (az amúgy nem túl izmosnak mondható) ausztrál iskolákban kezdik belenevelni a gyerekekbe. Mivel Sydney egy igazi multikulti olvasztótégely, ezért az iskolákban is egymás kölcsönös elfogadására, az együttélés szabályainak fontosságára helyezik a hangsúlyt. Az ausztrál gyerekek egyébként sokkal fegyelmezetlenebbek és kezelhetetlenebbek mint az otthoniak, a figyelmüket csak nagyon rövid időszakokra lehet lekötni. Ez egyrészt köszönhető a globalizált, vibráló világnak amiben a mindennapjaikat élik, másrészt pedig annak, hogy a fegyelem, a felnőttek, tanárok tisztelete, és a figyelem nincs megkövetelve az iskolákban. Az itteni gyerekek mindegyike szeret iskolába járni, azért mert ezt valójában nem iskolának, hanem játszóháznak fogják fel. Minden meg van engedve, tanrend ugyan van, de attól bármikor el lehet térni, ha éppen a gyerekeknek az iskolaudvaron van éppen kedvük focizni. A felsősök maguk dönthetik el, hogy biológiát vagy inkább mondjuk fizikát szeretnének tanulni a  ‘science’ tantárgy keretein belül, és ami a legfontosabb: nem lehet buktatni. Ezek tükrében azért érthető, hogy honnan ered az óriási különbség. A tényleges lexikális tudáson kívül egyébként sok mindent kapnak: a sportok szeretetét, természetközelséget, egymás elfogadását és még számos hasznos, az életben jól kamatoztatható dolgot.

És a természetközeliség. Nagyon furcsán élik meg ezt az egészet, amit mondjuk úgy: természetvédelemnek mondunk. Görcsösen ragaszkodnak saját flórájukhoz és faunájukhoz, amely egyrészről nagyon helyes, hiszen mostmár a saját bőrömön is tapasztalom, hogy azon túl, hogy lélegzetelállító, még egyedülálló is az egész világon. Ennek ellenére saját maguk pusztítják a legjobban. A megújuló energiaforrások még teljesen gyerekcipőben járnak, és igazán nincs is társadalmi elfogadottságuk. Sehol nem látni napelemeket, vagy szélerőműveket, nagyjából mindent atom vagy vízenergiából oldanak meg. A többi energiaforrást megbízhatatlannak tartják. (Az igazsághoz hozzátrartozik, hogy Perth-ben, ahol a legmagasabb a napsütéses órák száma az egész világon, már kezdenek különböző napelem parkok létesülni, de ismétlem: még nagyon gyerekcipőben járnak). A másik természetromboló tényező a rengeteg szemét, és fölösleges csomagolóanyag. Köztéri kukával, mint olyannal csak elvétve találkozik az ember, és ha nincs kuka, hát mit tegyen a jó aussie? Ledobja a szemetet a földre, amit aztán majd valamikor valaki vagy összetakarít, vagy nem. (Az utcánkból kifelé menet még mindig van a földön olyan hamburgeres doboz, ami már a megérkezésemkor is ott volt, jelenleg kísérletet végzek rajta, hogy mikor fog eltűnni, ha az elutazásomig nem, akkor majd én kidobom.) Mindezek mellett iszonyatos pazarlás megy csomagolóanyagok tekintetében is. A boltban például minden terméktípust kéretlenül is másik zacskóba tesznek. Szóval ha például veszek egy szem almát, egy üveg ásványvizet, egy csomag felvágottat, meg egy tábla csokit, akkor mindezt négy külön szatyorba teszi be a pénztáros. Őrület, nem?

A másik értehetlenség számomra a kávéspoharak kérdése. Az ausztrálok óriási kávéfogyasztók, szinte minden sarkon található egy-egy kávézó, ahol aztán annyi féle kávéból választhat az ember, hogy győzzön kiigazodni rajta. Ausztrália KávéValószínűleg ennek köszönhető, hogy a nap minden szakában különböző méretű kávéspoharakkal a kezükben mászkálnak az emberek. Egyébként az itt kapható kávék messze-messze jobbak mint az amerikai vagy angol kávék, csupán egy baj van velük: ihatatlanul forrón adják. Általában 15-20 percet kell várnom, amíg belekortyolhatok a kavémba. Ezt ugye fogni sem kellemes egy papírpohárban, úgyhogy ausztrál barátaink remek megoldást találtak ki: nem a kávét adják egy kicsit hidegebben (hiszen a hosszú kávét például úgy készítik hogy a presszókávét hígitják forrásban lévő vízzel), hanem két, esetenként három poharat adnak hozzá, az talán már nem forrósodik át annyira. Ilyen apróságokból is leszűrhető, hogy egy igazi jóléti társadalomban élek.

Még rengeteg észrevételem van, de már így is elég hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, úgyhogy úgy döntöttem ketté bontom a témát, az általánosabb dolgokkal ezzel végeztem is,  és a következő bejegyzésben a hiedelmeket és tévhiteket fogom egy kicsit körüljárni (mint pl: pókok-kígyók-cápák-emberevőszörnyek és társaik), illetve bemutatni azt, hogy mit is csinálnak az ausztrálok, amikor éppen nem a munkával vannak elfoglalva, mik azok a dolgok amikért rajonganak.

Látogassatok el Balázs blogjára a http://sydneybejottem.blog.hu/ címen!