A Csendes-óceán magányos szigetét egykor fejlett társadalom töltötte meg különös kultúrájával. A nép törzsei azóta eltűntek, viszont maguk után hagytak egy nagyszerű szoborcsaládot és sok-sok megválaszolatlan kérdést. A Chile tartományaként számon tartott Húsvét-sziget nagyjából félmillió éve jött létre, őslakói, a rapanuik időszámításunk szerint 300 és 500 között érkezhettek partjaira. Később, amikor 1722-ben a holland Jacob Roggeveen húsvét vasárnapján „újra felfedezte” a szigetet, az megkapta mai elnevezését. Roggeveen azonban így sem ért oda időben, a sziget akkori lakói már nem tudtak pontos választ adni a vulkáncsúcs kincseit képező hatalmas szobrok keletkezésének okáról és pontos módjáról. [caption id="attachment_3327" align="aligncenter" width="640"] Fotó: Nicolas de Camaret[/caption] A kőszobrokból, vagy – ahogy a polinéz őslakosok hívják – moaikból közel 900-at fedeztek fel többnyire a sziget partjainak közelében, de kerültek elő a tenger mélyéről, és félkész darabok a Rano Raraku kőfejtőből is, ahol máig utalnak nyomok az egykori kemény munkára. A Húsvét-sziget hatalmas lakói pedig sokkal többet rejtenek magukban, mint az elsőre feltűnik. A méretes kőfejek több méteres testekben folytatódnak a föld alatt, némelyiket a kor szimbólumai díszítik, de azt, hogy a jelek üzenetet hordoznak, vagy tényleg csak díszítő funkciót látnak el, egyelőre feltételezések és viták kísérik. Elképzelhetetlennek tűnik továbbá, hogy akkoriban a több tonnás és több méter magas szobrokat képesek voltak kilométereken át mozgatni a sziget területén kerekek ismerete és állatok nélkül. Egy lehetséges verzió szerint köteleket kötöttek a szobrokra, és együttes munkával gyakorlatilag sétára bírták őket a kőtalapzatukig. De mi volt vajon a szobrok létrehozásának célja? [caption id="attachment_2941" align="aligncenter" width="640"] Fotó: David Berkowitz[/caption] Egy gyakori elmélet szerint a kőalakok az ősöknek, törzsi személyeknek a tiszteletére készültek. A Húsvét szigetek szobrainál pedig már csak az őslakosok története izgalmasabb. Mauro Bologna és J. C. Flores elmélete szerint történelmük mintegy miniatűr példája egy jól működő civilizáció hanyatlásának, melynek vesztét saját maga okozta. A sziget népének kezdetben közös célokat szolgáló tagjai a jólét és fejlődés közben folyamatosan élték fel a terület forrásait, mely a korlátozatlan népességnövekedéssel együtt inkább szült háborút, mint összefogást. Több csoportra oszlottak, éhínségek, harcok kezdődtek, mígnem szinte elpusztították saját világukat. [caption id="attachment_3329" align="aligncenter" width="200"] Fotó: Erik Charlton[/caption] A néma kőfigurák ugyan hallgatnak a pontos történtekről, a jelenlegi lakók pedig aligha szolgálnak bizonyítható legendákkal, a sziget kutatói mégis remélik, hogy idővel minden kérdésre választ kapnak majd. A turizmus mindenesetre virágzik A Húsvét-sziget egy részét a Rapa Nui Nemzeti Park őrzi, ma világörökség. Az eltűnt civilizáció pedig, ha saját magát nem is tudta megmenteni, a mai lakosság megélhetéséről gondoskodott. Még mindig több ezren kíváncsiak a különös szigetre, a lakók nagy része így máig a turizmusból él. Előnyök rejlenek a Húsvét-sziget adottságaiban is, népszerű a búvárkodás, szörfözés, felfedezése pedig könnyedén megoldható biciklivel, lóháton, de a bevállalósabbaknak akár gyalog is. [caption id="attachment_3328" align="aligncenter" width="640"] Tapati Fesztivál - Fotó: Robert Nyman[/caption]