Hagyományőrzés Ausztráliában – happy magyarok

0
2206
Rapid Bay - Ausztrália | Fotó: Les Haines

Balázs június óta él Sydney-ben, ahol fél évet tölt el az ottani magyar közösséggel. Előző beszámolójában az ausztrál mindennapokról írt, most pedig megtudhatjuk tőle, hogy miként is került „down under”, azaz a világ túlsó végére.

Hogyan és miért kerültem ide? Kiutazásom és blogom indulása óta sokszor kapom meg ezt a kérdést ismerősöktől, és egyre több esetben ismeretlenektől is, ezért úgy gondoltam, tiszta vizet öntök a pohárba, és szentelek egy bejegyzést kiutazásom okának, valamint az itteni feladataim ismertetésének.

Sydney |Fotó: Nicki Mannix
Sydney |Fotó: Nicki Mannix

Az egész történet januárban kezdődött, amikor is szembejött velem egy lehetőség, miszerint diaszpórában élő magyarok életébe kellene bekapcsolódni, megismerni mindennapjaikat, segíteni hagyomány- és kultúramegőrző tevékenységüket. Mivel az elmúlt években már rengeteget tevékenykedtem határon túli magyar közösségekben, ezért kézenfekvő volt számomra, hogy ezt a lehetőséget is ki kell használnom; egyrészt azért, hogy hazánktól teljesen más okokból távolabb élő magyarokat is megismerhessek, másrészt azért, mert a magyar kultúra és hagyományok ápolása mindig is szívügyem volt.

Ausztráliai magyarok

Nem ide készültem. Azt tudtam, hogyha megkapom ezt a lehetőséget, akkor nagyon messze kell utaznom, de az én látóteremben (és talán titkos vágyaimban is) inkább Dél-Amerika szerepelt, lélekben is oda készültem, és magamban már száz meg száz tervet szőttem, hogy mit, hogyan, miért fogok csinálni. Hogy őszinte legyek, Ausztráliáról mindössze annyit tudtam, hogy rengeteg itt a pók és a kígyó.

Aztán április elején, pontosan nagypéntek napján megérkezett az értesítés, miszerint beválogattak a programba, célállomásom pedig Ausztrália lesz. Újra és újra elolvastam a levelet, hátha csak rosszul látok, és valójában Argentínát írtak. De nem, a betűk nem akartak megváltozni ezerszeri olvasás után sem, és bennem borzasztó kettős érzések csapongtak, egy pillanat alatt összezavarodtam. Egyrészről rettentő boldog voltam, hogy részt vehetek ebben a nagyszerű kezdeményezésben, másrészt viszont kicsit elkeseredtem, hogy minden, amit eddig elterveztem, ezzel a néhány betűvel szertefoszlott, mindent kezdhetek elölről, ráadásul olyan országba küldenek, amelyről azt sem tudom, hogy eszik-e vagy isszák. Aztán a családommal elmentem a templomba, ahol nagypéntek lévén Krisztus kereszthaláláról emlékeztünk meg, és miközben a pap Jézus kereszthaláláról beszélt, bennem csapongtak a gondolatok: nem elég, hogy feladom az addigi jól megszokott mindennapjaimat, félbeszakítom szeretett életemet, elutazok sok-sok ezer kilométerre az otthonomtól fél évre, vállalva ezzel azt, hogy teljes egészében kiessek az otthoni körforgásból, a Jóisten még nagyobb keresztet tesz a vállamra, és elküld a pókok (amiket egyébként szívből utálok), kígyók, emberevő cápák, gyilkos rovarok és medúzák közé. Miért? El fogom én ezt bírni? De a visszafordulás gondolata egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, és ahogy teltek a napok, egyre inkább éreztem, hogy nem véletlen az, hogy ekkora kihívást kaptam. Mert ez elsősorban kihívás, és én így is élem meg minden percét.

Fotó: istolethetv (Flickr)
Fotó: istolethetv (Flickr)

Azon túl, hogy életre szóló élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodom, nekem feladatom van itt. Az érem másik oldala pedig az, hogy mindezért nem kevés áldozatot kell hozni, nem kis lemondásokkal jár „hátat fordítani” a családnak, a páromnak, egy társnak, akivel jövőt tervezgetünk, a munkának, és egyáltalán mindennek, amit Magyarország jelent számomra.

Elkezdtem hát megbarátkozni a gondolattal, hogy a világ szó szerinti másik végére utazom, ott kell élnem, alkalmazkodnom a viszonyokhoz, és véghezvinni mindazt, amiért erre a programra jelentkeztem, és végső soron amiért beválogattak.
Elkezdtem a szisztematikus felkészülést, először a Wikipédia, majd személyes blogok olvasásával, aztán Ausztráliát megjárt ismerősökkel történő beszélgetések (sok esetben faggatózások) sorával, és napról napra közelebb éreztem magamhoz ezt a kontinenst, minden gondolatomat csak ez töltötte ki.

Fotó: chem7 (Flickr)
Fotó: chem7 (Flickr)

Szűk két hónap ügyintézés, felkészülés és tervezgetés után aztán végre eljött a nap, amikor felültem a repülőre. A korábbi félelmek elillantak, már csak a cél vezérelt, na és persze az, hogy sikeresen átvészeljem a 25 órás repülőutat. De a jelek szerint sikerült, hiszen már több mint két hónapja itt vagyok, és élem az ausztrál magyarok mindennapjait. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ide kerültem, és örülök, hogy így alakult, mert már látom, hogy miért itt volt rám szükség.

Az első hetek tapasztalatai, a találkozások, megismerések, helyi viszonyok feltérképezése aztán ismét mindent felülírt, amit már másodszor terveztem át. „Nem baj, Balázs, már kétszer ment a tervkészítés, ráadásul teljesen vakon, miért ne menne harmadszor is? Főleg úgy, hogy már látod, mihez kell alkalmazkodni” – gondoltam magamban. És így is lett.
Már tisztában voltam a távolságokkal (ami leginkább formálja, alakítja az itteni gondolkodást és ezzel a programokat), az itteni mindennapok átlagos rendjével, a helyiek szokásaival, és minden tényezővel, amik eljuttattak odáig, hogy végre egy harmadik, most már megvalósítható terv körvonalazódott a fejemben, amelynek megvalósításán fáradozom a mindennapokban, és amelyről majd hazautazásomkor (remélem, elégedetten) számolok be.

Noarlungha Pier - Adelaide | Fotó: Les Haines
Noarlungha Pier – Adelaide | Fotó: Les Haines

Ausztráliában egyes becslések szerint közel 70 000 magyar vagy magyar leszármazott él, ennek majdnem fele, közel 30 000 Sydney-ben. Óriási szám, egy Esztergomnyi vagy Budaörsnyi ember ebben a több mint négymilliós forgatagban. Ennek a számnak valójában csak a töredékéhez jutunk el, csak a töredékét tudjuk megszólítani különböző okok miatt, amelyek boncolgatásaiba most nem mennék bele. Az ide érkező magyarság alapvetően három hullámban érkezett: a II. világháború alatt a nyilas és náci rezsim elől menekülők voltak az elsők, aztán egy nagyon jelentős hullám volt, akik a kommunizmus ideje alatt (főként 1948–1980 között) érkeztek, valamint vannak az újkori bevándorlók, mint harmadik csoport, akik a rendszerváltás után, egy jobb élet, és sok esetben a meggazdagodás reményében települtek ki. Az ő elérésük szinte lehetetlen vállalkozás, semmilyen indíttatás nincs bennük, hogy részt vegyenek magyar rendezvényeken, ápolják hagyományainkat, egy-egy néptáncestet vagy nemzeti ünnepet „magyarkodásnak” tekintenek, ami rettentő sajnálatos; persze közöttük is akadnak kivételek, akik az itteni közösségek motorjai, de sajnos ritka…

Sydney | Fotó: Wilf (Flickr)
Sydney | Fotó: Wilf (Flickr)

Sydney-ben működik a New South-Wales-i Magyar Szövetség, amely ernyőszervezetként több mint 20 kisebb szervezetet tart egyben, ebből is látható tehát, hogy eléggé nagy a széttagozottság. A szervezetek törzsét leginkább a második hullámban érkezők alkotják, ők azok, akik a leginkább elkötelezettek kultúránk, hagyományaink iránt. Érthető is, hiszen nem önszántukból érkeztek. Különböző gyökerekkel, eltérő szociális vagy gazdasági háttérrel érkező emberekről beszélünk, azonban három dolog közös bennük: magyarok maradtak, magyarként élnek, és legtöbbjük hazavágyik, folytonos honvággyal küzd, kimondva vagy kimondatlanul. Egészen furcsa és egyedülálló élmény megismerni az itteni magyarság lelkivilágát, világlátását, mindennapi küzdelmeit, gondjait, amik merőben eltérnek határon túl szakadt nemzettestvéreinkétől. Nekik nem a mindennapi megélhetés, vagy a számlák befizetése, esetleg háborúk vagy elnyomás a napi gondjaik, hanem ennél sokkal elementárisabb: a megmaradás. A hagyományok és legfőképp a nyelv megőrzése.

Esetükben igazi menekültekről beszélhetünk, akiknek sok esetben még váltás ruhájuk sem volt, amikor leszálltak a hajóról. A nulláról kellett újrakezdeniük az életüket. És megtették, és felálltak, és élnek, és ha nem is boldogok teljesen, de legalább „happy”-k.

Sydney | Fotó: Duncan Hull
Sydney | Fotó: Duncan Hull

Felvetődhet sokakban a kérdés, hogy miért nem mennek haza, ha úgy vágynak. De ez a kérdés borzasztó pökhendi és balga. Sokukat távollétükben ítélte halálra a kommunista rezsim, különböző mondvacsinált indokok alapján, sokukba egyszerűen beivódott a félelem, még ha tudják is, hogy ma már nincs mitől félni. Arról nem is beszélve, hogy ők már ide tartoznak, ide köti őket szinte minden. Egyszer már újrakezdték az életüket, nem várható el, hogy másodszor is megtegyék.
Számukra mi öten (akik a program keretein belül Sydney-be érkeztünk az élet különböző területeiről: könyvtáros, néptáncos, cserkészvezető, lelkész, közösségszervező és sok egyéb tapasztalattal) jelentjük a kapcsot a hazával. Ezért kapcsolódtunk be szervezeteikbe (néptánccsoportok, cserkészcsapatok, magyar iskola, öregek otthona stb.), és igyekszünk mindenhol ott lenni ötleteinkkel és segítő kezeinkkel. Mert az otthonuk itt van, de a hazájuk, kultúrájuk a Kárpát-medencében. Számukra mi vagyunk egyszerre a múltjuk és a jövőjük. A mi munkánk, a mi tapasztalataink, a mi ötleteink segítik azt, hogy fejlődjenek, gyarapodjanak. Mi hoztuk el azt a szikrát, amellyel ha jól sáfárkodunk, talán egyre több és több itt élő magyarban gyújtja meg a magyarság és hagyományaink lángját. Nekünk kell megteremteni az igényt, és nem csupán beleolvadni a meglévő igényekbe, hogy megmaradjanak magyarnak. Ez egy nagyon fontos munka, de egyikünk sem tekinti annak, inkább szolgálat, feladat ez mindannyiunk számára, amely szívből jön; és hatalmas felelősség, amelynek súlyával igyekszünk megbírkózni a mindennapi feladataink során.

Cserébe pedig annyi szeretetet, megbecsülést, tiszteletet és odafigyelést kapunk, amelyre talán nem is vagyunk érdemesek.

Hát valahogy így sodródtam én a világ másik végére…

Turimetta Beach - Narrabeen, Sydney | Fotó: Pavel (Flickr)
Turimetta Beach – Narrabeen, Sydney | Fotó: Pavel (Flickr)